A tervszerű románosítás

1919-től kezdve a bukaresti kormányok egyik célja az volt, hogy a magyar (vagy német) többségű erdélyi városokat elrománosítsák. A városi magyar lakosság egy részének elüldözésével, a regáti románság tömeges betelepítésével Erdély főváro­sában, Kolozsváron sikerült elérni, hogy a magyar lakosság aránya az 1910-es 82 százalékról 1930-ra 46 százalékra csökkenjen. Hasonló történt Marosvásárhelyen is, ahol 1930-ra a lakosság 27 százaléka volt román. A második bécsi döntést követően mindkét városban visszaállt a korábbihoz hasonló etnikai megoszlás. A szovjetbarát Groza-kormány alatt újrakezdődött a városok elrománosítása. Kolozsvárral kapcsolatban Gheor­ghiu-Dej 1956-ban büszkén jelentette ki: a város lakosságának fele ismét román.

Marosvásárhely románosítását egy váratlan esemény akasztotta meg: 1952-ben – Sztálin akaratából! – létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt (MAT), amelynek a központja lett. Míg a székely „autonóm” tartományon kívül az erdélyi városok romanizálása rendületlenül folyt tovább, addig Marosvásárhely „magyar szigetként” élte világát. (A románok aránya 1956-ban „csupán” 22 százalék volt.) Ez a „magyar világ” nyolc évig tartott: 1960 végén egy újabb közigazgatási „reform” keretében „átszabták” a MAT határait, és átkeresztelték Maros-Magyar Autonóm Tartománynak. 1966-ban 28 százalékra, 1977-ben 35 százalékra növekedett az „uralkodó nemzet”-hez tartozó lakosság aránya. A románok nagyarányú térhódítása továbbra is Bukarest tervszerű akcióinak sikerét jelezte. Egy 1985. november 1-jei keltezésű, titkosított dokumentumban találjuk a következő sorokat: „Annak érdekében, hogy Marosvásárhelyen a románok száma meghaladja a következő két éven belül az 50%-ot, az szükséges, hogy (…) kb. 7600 román nemzetiségű dolgozó alkalmazását engedélyezzék a szocialista egységekben.” Az irat a dolgozók esetében családonként átlagosan három személyt számít, ez összesen 22 800 ember, „így a jövő ötéves terv végére a municípium román nemzetiségű lakossága az összlakosság 50-60%-a lesz”. Akkoriban Marosvásárhelyt 85 176 magyart (56 százalék) és 66 420 románt (43 százalék) tartottak nyilván.

Az egyszál gyertyás tüntetés, a sokadalom élén Sütő András
(Balogh Alpár eddig soha nem közölt felvételei)

(Lakónegyedek nőttek ki a földből, ahol magyar szót alig lehetett hallani. A románosítást az könnyítette meg, hogy 1949-től Romániában a nagyobb városokba csak külön engedéllyel lehetett letelepedni, és míg a magyaroktól megtagadták ezt [még akkor is, ha például a férj a feleségéhez akart költözni!], a románok beözönlését természetesen pártolták. A Kárpátokon túlról Vásárhelyre özönlő új telepesek nemhogy nem tudtak magyarul, de nem is akartak megtanulni. Nemzeti missziót teljesítettek, amikor az etnosoviniszta pártállam jelentős anyagi támogatásával egy „meghódítandó” városba költöztek. A „gazdanép”-tudat ebben a csoportban erős volt, ez 1989 után is meghatározta a városban a magyar–román viszonyt.)

Ostromlott vár és frontváros

Elkezdődött a magyar intézmények elrománosítása is. A nagy múltú (1557-ben alapított) Bolyai Farkas Elméleti Líceumot 1948-ban államosították, majd 1960-ban csak magyar helyett kéttannyelvűvé alakították. Az ugyancsak magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet (az egyetemet) 1962-től szintén vegyes tannyelvűvé változtatták, a gyakorlati tárgyakat kizárólag román nyelven oktatták – az akkor még jórészt magyar nemzetiségű professzorok. Ettől kezdve évről évre egyre több román hallgatót vettek föl, aminek az lett a vége, hogy 1988-ban az általános orvosi karon már több volt a román hallgató, mint a magyar. A professzori kar etnikai összetétele is radikálisan megváltozott: míg 1960-ban az oktatók 86 százaléka volt magyar, addig 1986-ra ez az arány 46 százalékra csökkent. Egyre inkább úgy nézett ki, hogy ha a trend folytatódik, a tekintélyes orvosi egyetem is teljesen román intézménnyé válik. Nem csoda, hogy a vásárhelyi magyarság (illetve az érintett oktatók és diákok) az 1989-es „forradalom” után rögtön követelni kezdte, hogy a Bolyai Líceumban ismét csak magyarul oktassanak, az orvosi egyetemen pedig állítsák vissza a teljes magyar nyelvű képzést. Az 1989 előtti években már olyan méreteket öltött a magyarság csökkenése, hogy egyre többen tartottak attól: az egykori Székelyvásárhely Kolozsvár sorsára jut, és „elesik”. Emiatt 1989-re a vásárhelyi magyarság nagy részét az „ostromlott vár”-komplexus kerítette hatalmába. (Miközben az „uralkodó nemzet”-et az frusztrálta, hogy a betelepítés ellenére sem sikerült „megnyugtató” többségbe kerülnie.)
1989-re a magyar–román etnikai határon fekvő Marosvásárhely frontvárossá vált: ideális terepe egy „interetnikus konfliktus” kirobbantásának.

Közvetlen előzmények

Az 1989. december 17-i temesvári felkelés hírére Marosvásárhely is megmozdult: december 21-én este mintegy három-négyezres tömeg követelte a diktátor távozását. A helyi karhatalom a tüntetők közé lőtt, aminek következtében négy magyar és két román maradt holtan a kövezeten. Másnap újabb tömegdemonstráció kezdődött, ekkor már harmincezren gyülekeztek a főtéren, de a lövetés elmaradt – a bukaresti események elsodorták a helyi kommunista hatalmat is.A „forradalmi napokban” úgy tűnt, a két nemzet között az elmúlt években halmozódó feszültségek megszűnnek, a valóság azonban hamar rácáfolt az optimista reményekre. Alig telt el néhány nap „a forradalom győzelme” óta, és ismét kiéleződtek a feszültségek.

December 23-án megválasztották a megye ideiglenes közigazgatási vezetését, a Nem­zeti Megmentési Front Maros Megyei Tanácsának tagjait. Bár az etnikai összetétel látszólag tükrözte a megyében élő magyarok és románok arányát, a grémium tényleges irányítása hamar átcsúszott a románok kezébe. Az első konfliktus gyorsan kipattant: a megyei tanács román többsége az N(emzeti) M(egmentési) F(ront) városi elnökévé Ion Judea mérnök-ezredest választotta meg, titkárává pedig egy csausiszta bírót. Ez a grémium aztán olyan városi tanácsot állított össze, melyet öt román és két magyar alkotott, polgármesternek pedig egy román személyt neveztek ki. Ez akkora felháborodást váltott ki, hogy a románok kénytelenek voltak visszakozni, és január 18-án – heves viták után – új összetételű tanácsot választottak, melyet 13-13 magyar és román, valamint egy német polgár alkotott, a polgármester pedig Orbán Dezső lett.

Ami a magyar–román viszony alakulását illeti, a „forradalmi láz” elmúltával a város lakosságának egy része aggódva ült otthon, abban a panellakásban, melyet csak nemrég, egy-két éve, esetleg egy jó évtizede kapott a megbukott Ceauşescu-rezsimtől. A távoli vidékekről betelepült „kolonisták” – akik nem kiemelkedő képességük, tudásuk, munkakultúrájuk miatt kaptak állami lakást és jól fizető munkahelyet – joggal féltek attól, hogy a „demokrácia győzelme” után elveszíthetik addig élvezett kiváltságaikat, vezető pozíciójukat. Sok munkahelyen amiatt alakult ki magyar–román ellentét, mert a beosztottak leváltották a román vállalatvezetőt, iskola-igazgatót, brigádvezetőt, és szakmailag megfelelőbb, a közösség bizalmát élvező személyt választottak a helyébe – aki nemegyszer magyar volt. Ezeket az eseteket hamar meglovagolta a helyi román napilap, a Cuvîntul Liber, és január elején szép lassan elkezdődött egy magyarellenes hecckampány.

Román Tűzhely – a „Vatra”

A kampány mögött a Vatra Românească („Román Tűzhely”) nevű „kulturális” egyesület állt, melyet 1989. december 27-én titokban alapítottak meg helyi soviniszta román értelmiségiek. Az alapítótagok döntő többsége korábban a feloszlatott Securitate alkalmazottja volt, de sokan léptek be a hadsereg tisztikarából, az igazságszolgáltatás közegeiből, az orvosok és újságírók közül. A vadul magyarellenes és antiszemita egyesület nyílt színrelépése előtt a háttérből kezdett uszítani, aminek hamarosan súlyos következményei lettek.

A gyűlölet vetése termékeny talajra hullott: jó évtizede mérgezte a román lelkeket a magyarellenes csausiszta propaganda, mely kitartóan hangoztatta, hogy a magyarok ősei egy évezreden keresztül „elnyomták az ősi román népet”, a magyarok eleve „született hazaárulók”, mást sem akarnak, mint Erdélyt elszakítani Romániától. Ilyen előzmények után könnyű volt a magyarok ellen uszítani. Január közepén a helyi magyar sajtó arról számolt be, hogy Marosvásárhelyen és az egész megyében rendszeresen bántalmaznak magyarokat, magyarul beszélőket vernek össze. Egy testvérpárt a rendőrségen vertek meg, miközben a fűtőtesthez bilincselték őket. Egy csecsemőjét vivő édesanyát az utcán úgy megvertek, hogy elvesztette az eszméletét. Az egykori November 7-e lakótelepen élők közül voltak, akik elmentek panaszkodni a Népújság szerkesztőségébe, hogy román fiatalok mindenkit megvernek, ha magyar beszélgetést hallanak, a rendőrök pedig tétlenül nézik az agressziót. Ez még csak a kezdet volt…

A hecckampány és az iskolaügy

A magyar kisebbség számára a legégetőbb problémát az anyanyelvi oktatás szisztematikus elsorvasztása jelentette. 1990 első napjaiban Bukaresttől Nagyváradig, Nagybányától Temesvárig mindenhol a magyar oktatás visszaállítását, az elrománosított magyar iskolák visszaadását követelték. Sokan tisztában voltak vele: ha „itt és most” nem szerzik vissza az iskolákat, nem biztos, hogy valaha visszaszerezhetők lesznek. (Utólag egyértelmű, hogy jogos volt a mélységes bizalmatlanság.)

Marosvásárhelyen a Bolyai Líceum visszaadásának kérdése váltotta ki a legnagyobb vitát, ezzel lehetett hiszterizálni a román városlakókat, azokat a falusi román parasztokat, akik a gyermekük által érintettek voltak. Magyar részről azt szerették volna elérni, hogy a román osztályok költözzenek át a Papiu Ilarion Líceumba, onnan pedig a magyar osztályokat hozzák át, és a továbbiakban kizárólag magyar tannyelvű oktatás folyjék az iskolában. Január 18-án a NMF megyei tanácsa elfogadta ezt a megoldást, ám a döntés kiverte a biztosítékot a soviniszta, hungarofób románoknál. Január 24-én, amikor az NMF megyei tanács bürója összehívta a két érintett iskola tanári karát, a megbeszéléseket „botrányos jelenetek” tarkították – a magyar tanárok emiatt el is hagyták a helyszínt. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a román fél ellenállása miatt nem lehet egyről a kettőre jutni, a magyar középiskolások január 30-án sztrájkba léptek. Válaszul február 6-án a román diákok tüntetést tartottak a „magyar szeparatizmus” ellen. (A bizarr kifejezés abban az időben igencsak divatba jött a román sajtóban.) A diákok közötti viszony annyira elmérgesedett, hogy a Papiu Líceumban tanuló magyar diákok a szünetben nem szólalhattak meg magyarul, egyes osztályokban pedig olyan feliratok jelentek meg, mint: „Mi vagyunk a nép, ti vagytok a szar”.

Február 7-én színre lépett a Vatra: a városi sportcsarnokban rendezett nagygyűlésükön olyan magyarellenes uszítás folyt, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. Egyesek azt kiabálták, hogy: „Vissza a hunokkal Ázsiába! Nyitva vannak a határok, menjetek!” Ugyanaznap mintegy négy-ötszáz bolyais és papius fölheccelt román fiatal, tanáraik vezetésével a magyar nyelvű oktatás ellen tüntetett. A tiltakozók két magyar diákot összevertek, és ugyancsak megverték Farkas Istvánt, a vásárhelyi tévé operatőrét.
Ilyen előzmények után került sor 10-én, szombaton a magyar lakosok tüntetésére. Az egyesek szerint százezres tömeg – élén Sütő Andrással – némán, fegyelmezetten vonult végig a főtéren. Az emberek kezükben egy könyvet és egy szál gyertyát tartottak, a transzparensek hirdették, hogy a magyar iskolákért tüntetnek. Az elképesztő méretű tömegdemonstráció, a magyarok fegyelmezettsége és határozottsága sokakat megrettentett a vásárhelyi románok közül. A békés tiltakozásra a válasz erőszak volt…

A bolyais magyar diákok tiltakozása átterjedt az egyetemre is. Március 7-től – kétnapos eredménytelen tárgyalás után – ülősztrájkot kezdtek az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar hallgatói, mert az Oktatásügyi Minisztérium képviselője elutasította követeléseiket. Külön felvételi keretszámot kértek a magyarok részére, a két nemzet egyenlő arányú részvételét az egyetem vezetőségében, mindenekelőtt pedig a teljes értékű magyar oktatás helyreállítását. Követeléseiket támogatták az egyetem magyar professzorai is. 12-én ugyan összeült az egyetem vezetése, a román tagozat, a magyar diákok és oktatók képviselői, valamint néhány politikus, ám román részről a higgadt érvelés helyett magyarellenes kirohanásokra futotta, emiatt ők egy idő után el is hagyták a helyszínt.

Nemzeti ünnepén a magyar lakosság – negyven év óta először – ismét szabadon ünnepelhetett; a puskaporos helyzetre való tekintettel attól is óvakodtak, hogy magyar zászlókat tűzzenek ki. Egyedül a magyar nagykövetség koszorúján lengett magyar szalag, bár utólag román részről azt a hazug vádat hangoztatták, hogy még a középületekre is magyar trikolórt tűztek ki. A városban ekkor nem történt semmi incidens.

Március 15. után

Hogy miért éppen az ünnep utáni napokra időzítették a pogromkísérletet?
Feltételezésem szerint azért, hogy az ünnepet követően a sajtóból tovább lehessen hiszterizálni a románságot azzal, hogy a galád magyarok az 1848–49-es „románellenes gyilkosságokat ünneplik”. (Tudni kell, hogy a románságban, sőt a román tudományos világban máig él a negyvenezer legyilkolt erdélyi román mítosza. A valóság majdnem a fordítottja.) Egy nappal a magyar nemzeti ünnep után Marosvásárhely főterén már három-négyszáz részeg román üvöltötte: „Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm! – Harcolunk, meghalunk, de Erdélyt nem adjuk!” Ez a tüntetés akkor történt, amikor a város egyik – nagyobb részt a Regátból betelepített románok által lakott – negyedében egy gyógyszertárra törvényesen kitett kétnyelvű felirat miatt összecsődített, leitatott és felheccelt románok kis híján lincselésre vetemedtek. (A budapesti tévé két munkatársát is súlyosan bántalmazták, egyikük Sütő András veje, Cselényi László volt, a Duna TV jelenlegi elnöke.) Miután a feliratot levetették, győzelemittasan (és egyébként valóban ittasan) végigvonultak a város központján…

Az elkövetkező napokban a feszültség nőtt. 17-én a magyar diákok követeléseire, sztrájkjára válaszul a román diákliga tartott demonstrációt – akikhez felnőttek (tanárok, katonatisztek, volt szekusok, pártaktivisták) is csatlakoztak. A tömeg elítélte a magyar diákok „szeparatizmusát”, és néhány szónok ismét azt fejtegette, hogy az „ázsiai betolakodók”-nak semmi joguk Erdélyben élni. A nagygyűlés után a demonstrálók egy része (szemmel láthatóan ittasan) behatolt a felsővárosi református parókia épületébe, és tört, zúzott. A rendőrség ezúttal sem lépett közbe.

A 18-i vasárnap után sokan azt hitték, a nehezén már túl vannak.

Tévedtek. 19-én ugyanis kéttagú delegáció érkezett Bukarestből, hogy a magyar orvostanhallgatók követelését meghallgassa, de miközben az egyetemen folytak a tárgyalások, a városban újabb zavargásokra került sor. Míg a városházán a megyei NMF utódszervezete, a Nemzeti Egységfront Maros Megyei Ideiglenes Tanácsa (NEIT) ülésezett, a főtéren több száz részeg falusi román paraszt gyűlt össze. Az öt-tízezresre becsült „tiltakozók” magyar politikusok lemondását követelték, majd egy csoportjuk (mondhatjuk, hogy csürhe) az orvosi egyetemre indult. (Az egyetem főépüle-tében korábban ülősztrájkoló hallgatókat kívánták volna „jobb belátásra bírni” a magukkal hozott különféle ütő- és vágószerszámokkal, ám addigra a tárgyalások már félbeszakadtak.)

Fejszések és vasdorongosok

Kora délután a Felső-Maros-mentéről és a Görgény völgyéből újabb teherautók érkeztek, rajtuk vasvillával, fejszével, botokkal felszerelt parasztok, akik azt hangoztatták, hogy „agyonverik az összes magyar egyetemistát”. Midőn megtudták, hogy a sztrájk véget ért, a főtérre vonultak, ott kezdtek randalírozni, utcatáblákat szaggattak, a színház magyar tagozatának plakátjait tépték le, azután hatósági személyek (!) irányították őket a volt táblabíróság épületéhez, melyben az RMDSZ irodái voltak. A román tömeg a Bolyai térre vonult.

Folytatódott? Inkább csak akkor kezdődött a rémálom.

Az ostromlók letépték a feliratokat, beszakították a főkaput, majd az udvarra vezető vaskaput. Újabb erősítés érkezett, mely „Halál a magyarokra!” üvöltéssel zúdult be az épületbe. Mint a XVIII–XIX. század folyamán számtalanszor Nagyenyeden, Gyulafehérvárott, Zalatnán, Abrudbányán, ugyanúgy őrjöngtek a magukat dák és román ivadéknak vallók – baltával verték ki az ablakokat, kihajigálták a berendezést, gyújtogattak. A téren lévők ujjongtak, összetörték a szemben lévő Teleki Téka feliratát, fel akarták gyújtani a páratlan értékű könyvtárat! A székházban rekedt magyarok hiába kérték a karhatalmi szervek segítségét. Hetvenöten egyre beljebb és beljebb szorultak, a padlásra húzódtak vissza, melynek feljáratát súlyos kazánnal torlaszolták el. A tömeg vért követelt. Fel akarták gyújtani az épületet, ami azonban nem sikerült. Rendőr, katona véletlenül sem tévedt a helyszínre. Az esti órákban érkező román hivatalnokok – védelmet ígérve, a padlásra szorultak biztonságát garantálva – távozásra szólították fel a magyarokat.
Hogy mi történt?

Sokan emlékszünk még rá. Az ígéreteket nem teljesítették. Sütő Andrást, a neves írót a ponyvás teherautóra felugró személyek addig ütötték, amíg mozdulni tudott. Fél szemére megvakult, több bordája eltörött, számos zúzódást szenvedett. A jelenlévők állítják, hogy amikor kiléptek az épületből, ezek a román kiáltások hallatszottak: „Ott van! Őt üssétek! Az ősz hajút!” A teherautó ponyváját, állítják a szenvedők, preparálták: a ponyva előre fel volt hasogatva, hogy könnyebben hozzá lehessen férni a platón meghúzódó magyarokhoz.

A hodákiak

Az RMDSZ-székház ostroma és Sütő megverése óriási felháborodást váltott ki a város magyarságából. 20-án délelőtt leállt a vállalatok egy része, és a magyar munkások a főtérre vonultak. A verőfényes tavaszi napon mintegy harmincezres tömeg ácsorgott békésen a városháza előtti térségben, sokan kihozták kisgyermekeiket is. Naivitás? Lehet. Senki sem gondolta, hogy aznap ismét „parasztjárás” lesz a városban. Dél körül a főtér keleti oldalában lévő Avram Iancu-szobor körül román csoport kezdett gyülekezni, majd a magyar tüntetőkkel szemközt, a tér nyugati oldalán is egyre nagyobb létszámú román csoport gyűlt össze.

Délután a két tüntető tömeg között vékonyka, nyolcvanfős rendőrsorfal tűnt fel – annyit ért, mint halottnak a szentelt víz. Akkor már egyre többen érezték: megint készül valami. Késő délután pedig megjöttek „a hodákiak”. (Valójában csak egy részük jött a Görgény völgyéből, jócskán voltak Szászrégen környéki és mezőségi falvakból származó, ütő-vágó szerszámokkal fölfegyverkezett román parasztok is). Némelyek nyolc buszt emlegetnek, mások szerint tíz, tizenhárom, húsz busz szállította őket. Ami tény: több száz leitatott román „hazafi” érkezett Vásárhelyre „rendet csinálni”.

Megérkezett néhány tank is. Állítólag a rendőrkordont erősítendő.
Ez is csak szemfényvesztés volt. Valójában nem az összecsapást akarták megakadályozni, csak annak látszatát kelteni. (A románok a tankok közt dobálták a magyarokat, a Molotov-koktél készítéséhez a románok a harckocsizóktól kaptak segítséget.)

Aztán a főtér keleti, Szászrégen felőli oldaláról egy fölfegyverzett parasztokkal teli teherautó belerohant a magyar tömegbe. Csoda történt? Egyetlen magyar halt meg. A román sofőrt eltalálta egy kő, a vezetőjét vesztett súlyos gép nekirohant a volt görög-katolikus templom lépcsőjének. (A feldühödött magyarok agyba-főbe verték a lekászálódó parasztokat.) Fél hét tájban indult az attak. A románok megrohamozták a magyar tömeget. Lányok, asszonyok gyermekekkel menekültek a városháza épülete felé. A magyarok – fölocsúdva az első meglepetésből – megszervezték a védelmet, majd ellentámadásba mentek át.

Időközben beérkezett a városba egy csapat Nyárád menti székely, és megjött az azóta sokat – de közel sem eleget! – emlegetett magyar cigányok egy csoportja is.

A harc késő éjszakáig tartott. A románokat először a főtérről, majd a városból is sikerült kiszorítani. Aki tehette, fejvesztetten menekült, sokan a klinikán kötöttek ki. Másnap reggel a főtér úgy nézett ki, mint harc után a csatatér. Időközben egy ejtőernyős alakulat érkezett a városba, és az igyekezett fönntartani a rendet. Általános sztrájk volt, sem magyarok, sem románok nem dolgoztak. A két „tábor” a főtéren ismét összegyűlt, de a románok ezúttal nem mertek támadni.
A március 20-i összecsapások mérlege: 465 sebesült, döntő hányaduk román. És hat halott: ebből magyar nemzetiségű öt.

A hazugság

A pogromkísérletet követően rögtön elkezdődött az események meghamisítása. A csausiszta reflexek tovább éltek: az áldozatból – ha magyar – bűnöst kell fabrikálni, míg a román eleve csak áldozat lehet. Az „igazságszolgáltatás” kitett magáért: az elkövetkező hónapokban 19 személyt tartóztattak le, 12 cigányt, 6 magyart és 1 románt. (Őt néhány hónap múlva szabadlábra helyezték.) A cigányok és magyarok ellen koncepciós pert folytattak le, súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki.

A marosvásárhelyi összecsapás két okból is jól jött az Iliescu-féle hatalomnak: egyfelől a belső feszültségekre hivatkozva felállíthatták a Securitate utódszervezetét, és a magyarokra is sikerült ráijeszteni. A vásárhelyi összecsapás hírére Erdély egész területéről újabb magyar kitelepedési hullám vette kezdetét. („Hiába végezték ki Ceauşescut, a románok nem változnak, lehetetlen velük az együttélés.”)

Ami a marosvásárhelyi magyarokat illeti, őket az elkövetkező években folyamatos kudarcok érték. A Bolyai Líceum csak hosszú évekig tartó huzavona után vált ismét magyar intézménnyé. Az orvostanhallgatók márciusi követelései közül semmi sem teljesült. Az egyetem önálló magyar fakultásának létrehozása nem valósult meg. A kiábrándult, elfásult magyar lakosok mind nagyobb része fordult el emiatt is az RMDSZ-től, a politikai megosztottság, az összefogás hiánya, a marakodás pedig azok malmára hajtja a vizet, akik ma is meghódítandó városnak tekintik Marosvásárhelyt. Meg is hódították, hiszen az elmúlt tíz évben román polgármestere volt és van a városnak. A románság aránya tovább nőtt, 2002-ben a lakosság fele vallotta magát román anyanyelvűnek.

Vincze Gábor

kapcsolódó írások:
Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok! (Puczi Béla)
Rémlátomás (Metz Katalin)