Álvaro Mutis Bogotában született 1923-ban, fiatalkorában sokáig Európában, Belgiumban élt. Gabriel García Márquez egyik legközelebbi íróbarátja, aki inkább költőnek tartja magát, mint prózaírónak. Első verseskötetét 1948-ban publikálta, novellát jóval később kezdett írni, 1978-ban adta közre első prózakötetét. Az első Maqroll-regényt, A Hómezők Admirálisát 1986-ban, hatvanhárom évesen jelentette meg. A világhírt is ennek köszönheti. 1956-ban Mexikóban telepedett le, ahol Octavio Paz népes baráti köréhez tartozott. Jelentősebb irodalmi díjai: a Kolumbiai Irodalom Nemzeti Díja (1974), a kolumbiai Nemzeti Költészeti Díj (1983), a mexikói Villaurrutia- és a francia Médici-díj (1989), az itáliai Nonino-díj (1990) és a spanyol nyelvű világ legkomolyabb irodalmi elismerése, a Cervantes-díj (2001).

Magyarul sokáig csak folyóiratközlésekben olvashattunk tőle, mígnem tavaly és tavalyelőtt meg nem jelentek két kötetben Maqroll, a kalandor árbocmester történetei. Ki is ez a Maqroll? Az első kötet fülszövege szerint Mutis regényciklusának hőse „kalandról kalandra hányódó, otthontalan tengerész”, „nagy mesélő, a mai idők Szindbádja”, aki „valósággal mitikus alakjává vált a latin-amerikai irodalomnak”. „Az irodalomtörténészek némelyike Don Quijotéhez hasonlítja, s a Búsképű lovag tengereken kóborló rokonát ismeri fel benne.” Maqroll, az árbocmester hét könyvben tekereg hetedhét országon át, gyalogszerrel vág neki magashegyi ösvényeknek, szamaragol, fegyvert csempész ingatag öszvérháton, ladikázik dióhéjnyi lélekvesztőn, hajózik vén tengerjáró teknőn, hörgő-pöfögő folyami gőzösön. A helyszínek változnak – karibi vagy földközi-tengeri kikötőkben, hegyvidéki falvakban rostokolunk, a párás dzsungel mélyére, elhagyatott bányák odvaiba hatolunk, kongó vendéglőkben, kopott szállodákban és fényes kuplerájokban, laktanyákban és börtönökben járunk –, emberek jönnek-mennek, csak Maqroll nem változik: a filozofáló, töprengő árbocmester újra és újra lehetetlen vállalkozásokba sodródik, melyek rendre rosszul is végződnek. Hogy Maqroll maga Mutis, azt mondanunk sem kell. Mutis pedig világpolgár. Szereti és élvezi az életet. Szeret elveszni apróságokban. Tudja, hogy Barcelona gótikus negyedében találhatók a földkerekség utolsó igazi antikváriumai, tudja, hogy a cseh fegyverek kitűnőek, hogy Isztambulban a Libanon hegyeiből öszvérháton szállított talajba ültették valaha a tulipánhagymákat, abba a tápláló humuszba, mely a cédrusok ezredéven át egymásra hullott leveleiből támadt, tudja, hogy Velencében milyen illatos az áprilisi hajnal, hogy Tokajban készítik a világ legremekebb aszúborát. És tudja, hogy a tierra caliente után soha, még hetven száműzetésben töltött esztendő elteltével, nyolcvanhét évesen sem szűnik meg sóvárogni. Ne tévesszen meg az elnevezés: a forróföld nem tájegység. A forróföld Kolumbia esőerdős tájainak éghajlata, a Cordillerák ezer méter alatti völgyvidékének, ennek a bőven áradó folyók öntözte forró és nedves földnek a lehelete. Azé a földé, ahol a valaha látott legszínesebb madarak rikácsolnak, ahol a leggyönyörűbb kávéültetvények és cukornádmezők terülnek el, ahol a világ legszebb virága, a fantasztikus formájú kakaóvirág nyílik.

(Szieszta a cienagai kakasviadal-aréna előtt - Székács Vera felvétele 2005-ből)

Minden, amit valaha írt, arra szolgál, hogy megörökítse és ünnepelje Coellót, a forróföldnek azt a zugát, melyből álmai, nosztalgiái, hibái és örömei fakadnak. „Egyetlen sor sincs a mű­veimben – írja valahol –, amely titkon vagy kimondva ne utalna erre a határtalan világra, mely számomra Tolimának ez a szeglete.” Mutis a forróföldhöz társítja gyermekkora legboldogabb időszakait, amikor Bel­giumból anyai nagyszülei tolimai haciendájára járt nyaralni. „A forróföld ünnep, mert ez egy párás föld a hegylánc peremén, óriási folyókkal, melyek szelíden öntöznek. A forróföld gyönyörű virágok, kávé, cukornád, kakaó, gyümölcs- illat (…) Amikor azt mondom, én már megismertem a paradicsomot, igazat mondok. Nekem nem kell elmesélniük. Coellónak hívják.”

Maqroll-Mutis mindig kapható egy kis beszélgetésre. Merengésre, mélázásra. Szeret bóklászni, szemlélődni. Élvezi, ízlelgeti a levegőt, a párákat, a látványt. Tengert, tájat, lombokat, felhőket. Házfalak hulló vakolatát. Meghallja a tétova zeneszót, éneket. 1950-ben börtönbe zárták Mexikóban. Tizenhat hónapot ült, egyik levelében így ír a rádiózásról Elena Poniatowskának: „Vivaldi-koncert, Bartók-mű vagy egy jó adag Bach vagy Brahms felér a legcsodásabb kábítószer élvezetével. Ehhez képest nevetséges a morfium vagy más ártatlan pótszer.” Egy másik levelében Mutis-Maqroll, ez a „börtöntöltelék”, ez a „veszélyes kolumbiai szélhámos”, „vakmerő nemzetközi bűnöző” – így vélekedtek róla a mexikói hatóságok –, ez a rezignált töprengő így emlékszik a Kubában töltött időkre: „…hajdan sok-sok órát időztem abban a bizonyos havannai vendéglőben, ahonnan kézzelfogható közelségből látni az elhaladó hajókat, s ahol oly áttetsző a júliusi-augusztusi levegő – a munkáltatóim számára az persze mind elveszett idő volt, nekem ellenben, tengeri-bukolikus költőnek nyereség volt a végtelen, eleven semmittevés –; ott vacsoráztam gyakran egy kanadai barátnőmmel, aki az UNESCO-nál dolgozott, s minthogy előtte hat hónapot töltött Görögországban, még mindig az Akropolisz és a pogányság káprázatában élt. Mindenáron meg akart győzni, hogy remek táncos vagyok, sehogy se akarta elfogadni, hogy ezen a területen én – javíthatatlanul, végérvényesen – felsültem, ugyanakkor nem vette észre, hogy kimeríthetetlen energiával rendelkezem, ha egy tál mór rák és egy pohár hideg fehérbor mellett lehet beszélgetni. Végül is mással ment el táncolni, én meg ott maradtam, s magammal beszélgettem.

Havanna pedig, ahogy a riportod résein átszűrődött az utcáival és végtelen tengerpartjával, megkerülhetetlen, sajgó valóságával egyszerre csak megjelent itt előttem. Mennyi idő maradt is el ott örökre az életemből, én meg teljesen megfeledkeztem róla!”

Mutis azt írja, hogy Maqrollról sok írásos emlék maradt fenn – levelek, elbeszélések, naplók, visszaemlékezések és más irományok –, amiket ő gondosan összegyűjtött, és amikor azt hitte, már minden a kezében van, mindent felkutatott, akkor a véletlen még egy meglepetést tartogatott a számára. Egy antikvárium poros polcán a rég áhított könyvritkaság – P. Raymond: A párizsi elöljáró vizsgálata Lajos Orléans-i Herceg meggyilkolása ügyében – díszkötetének térképtartó tasakjában számlákra és egyéb színes fecnikre írt szöveget talált. Maqroll dzsungelbéli útjának naplójegyzeteit. Ennek közlésével kezdi a regényt. Bevált fogás, ugye? Ismerős szerkezet. A Don Quijote első kötetének utolsó fejezetét Cervantes azzal zárja, hogy amikor már minden levéltári kutatása kudarcba fulladt, s úgy látszott, hogy a lovag harmadik kalandos útjáról semmit sem sikerül megtudnia, akkor a jó szerencse a segítségére sietett, és elébe sodort egy vén zaragozai orvost, aki beszámolt róla, hogy egy ódon remetelak újjáépítésekor ólomszelencékre bukkant, melyekben molyrágta pergamenek lapultak, s azokra gót betűkkel a manchai lovag utolsó tetteit rótták fel a tudósok. A könyvek szerzői – állítja Cervantes – olyan híres akadémikusok voltak, mint például el Monicongo (a Macskamajom), del Paniaguado (a Háziszolga), del Caprichoso (a Szeszélyes), del Burlador (a Tréfás) vagy del Cachidiablo (az Ördöngös). Mutis elbeszélője, aki akár maga Mutis is lehet, boldogan fizeti ki a könyvet az antikváriusnak, majd kisiet az üzletből, hogy magányosan, lassú, kéjes élvezettel ízlelgesse szerzeményét. Nem indul haza, letelepszik egy padra a kis terecskén, melynek közepén a nagy Ramón Berenguer szobra áll. Hogy ő kicsoda? Barcelona és Girona grófja. A mórok ellen (olykor mellett) harcoló híres-neves Cid veje.

Természetesen maga is lovag. Ott ülünk mi is a tér padján, s az olvasó íróval együtt olvassuk a művet. „Miközben a galambok tovább szennyezték Mallorca meghódítójának, Cid vejének nemes alakmását, olvasni kezdtem a tarkabarka papírokat, amelyekben az árbocmester naplóformában beszéli el megpróbáltatásait…”

(A karibi Sevilla falu billiárdterme és bárja, a falu társadalmi életének központja - Székács Vera felvétele)

Mutis meglepően sokat tud Magyarországról. Zilahyt, Szabó Dezsőt, Molnár Ferencet, Márait és Déryt, Lukácsot olvasott, nagyra tartja Bartók Béla muzsikáját. Tudja, hogy Pest legszebb sugárútja az Andrássy út. Egyik Maqroll-története női főszereplőjéről, Ilonáról így nyilatkozott: „Írás közben jöttem rá, hogy testi szépsége, élményvilága, jelleme alapján csakis magyar lehet a főszereplőm, az árbocmester barátnője.” Mutis sok mindenről tud sokat. Közép-Európa történetéről, Cseh- és Lengyelországról, Litvániáról, a Baltikumról. Magyarországra a Ferdinándy Mihállyal és Eugenio Bruknerrel kötött barátsága miatt figyelt fel. (Miguel de Ferdinandy, akinek Mutis novellát is ajánlott, a lisszaboni egyetem lektora volt, később Argentínában, a mendozai egyetemen, majd Puerto Ricóban, Oxfordban, Berlinben tanított.) És hogy mi mit tudunk Mutisról? Tudjuk róla, hogy sosem élt az irodalomból, volt viszont biztosítási szakember, reklámmenedzserként dolgozott a vendéglátásban, repülőtársaságnál, az olajiparban, rádiózott, készített televízió- és filmreklámokat. Tudjuk, hogy undorodik a nemzetközi sportvilágtól, az üzletté vált, embertelen, manipulált sportélettől. Tudjuk, hogy utálja a politikát és a politikusokat. „Sosem vettem részt a politikában – állítja magáról –, és nem is szavaztam soha. Az utolsó politikai esemény, ami igazából foglalkoztat, ami teljes mértékben és őszintén érint és rám tartozik, az Konstantinápoly 1453. május 29-i török kézre kerülése. Ugyanakkor azt is be kell ismernem, hogy még nem épültem fel teljesen IV. Henrik száli császár 1077. januári Canossa-járásából, amit azért tett, hogy megalázkodjon a gőgös VII. Gergely pápa előtt. Mily gyászos következményekkel járt ez az utazás a keresztény Nyugatra nézve. Következésképp ghibellin vagyok, monarchista és legitimista.”

Tudjuk azt is, hogy szereti az életet és az embert, akit különben menthetetlennek tart. Az a véleménye – számtalanszor nyilatkozta is –, hogy az emberi nem bukásra van ítélve, elpusztítja magát. Az árbocmester Mutis rezignált, de szünet nélkül töri a fejét, gondolkodik. Michèle Lefort, az író francia szakértője szerint Mutis „...Maqrollra bízza a küldetést, hogy legyen az emlékezete. Megosztja vele élete fontos eseményeit, csalódásait, kétkedését, létfilozófiáját, a függetlenség és a különbözőség szeretetét, végtelen kíváncsiságát és hatalmas műveltségét. Kölcsönadja neki utazó tekintetét és hangját. Nincs semmi olyan, amit Álvaro Mutis lát, érez és átél, amit ne látna, érezne és élne át Maqroll, az árbocmester is.” Az élet szép, a természet gyönyörű, egyszeri és megismerhetetlen. Az ember sodródik, és nem az időnek, az elemeknek, hanem elsősorban önmagának kiszolgáltatott. Az emberi élet állandó küzdelem: önmagunkkal és a többi emberrel. Erőszak, alattomosság, aljasság, intrika, cselszövés vesz körül. A helyszín édesmindegy: gőzölgő dzsungel, nagyváros, görög vagy karibi sziget, ritka levegőjű magas hegység vagy sivatag. A világ, s benne az ember, nem változik. Mindenütt ott az ármány, a betegség, az árulás, a halál. Az élet mégis szép, mert léteznek remek nők, remek férfiak és remek antikváriumok, léteznek nemes társak, hű barátok, forró malacsültek, ráksaláták, hűs borok. És jó könyvek.