Amikor elolvastam, azt gondoltam, a Sors-hagyaték egy igazán provokatív könyv, és ha Magyarországon rendes szellemi élet lenne, bizonnyal vitát gerjesztene. Jól gondolom? Ön miként vélekedik?

Az olvasók véleménye dönti el. Nem volt szándékom provokatívnak lenni, de azt hiszem, a gondolkodás mindig provokatív. Kamaszkoromtól ez az izgalom vitt a filozófiához. A gondolkodó ember veszélyes a gondolkodni restek számára. Megkérdőjelez mindent, amire ránéz, megáll ott, ahol a többiek továbbmennek, és ez nagyon irritáló. Van, aki destruktívnak mondaná abban az értelemben, hogy megkérdőjelez sztereotípiákat, dogmának tűnő tételeket, sőt, igazságnak tűnő dolgokat. Ez a dolga a bölcseletnek, a filozófiának.

Nincs nagy divatja mostanában nálunk. Ahogyan az értelmes vitáknak sem. Egy helyütt azt olvastam a könyvben, hogy a vita fontos, sőt, nagyon fontos.

Az egyik legfontosabb dolog.

Az, hogy nálunk hosszú ideje nincsenek viták, tünet vagy következmény?

Mind a kettő. Először is azt kell megértenünk – ahogy valamikor írtam az egyik könyvem bevezetőjében –, hogy a mi nemzedékünknek a rendszerváltás lesz a nagy intellektuális feladata. Megérteni, hogy ez micsoda morálisan, és hogy egyáltalán reális vállalkozás-e? Azt hiszem, hogy továbbra is ez a kérdés gyötör bennünket. Valami a torkunkon akadt, és nem tudjuk lenyelni. Megrágatlan, nem tudunk vele mit kezdeni. Arról nem lehet vitatkozni, hogy valaki fuldoklik. Ha valaki fuldoklik, azon segíteni kell. Tekintve, hogy – metaforikusan értem a fuldoklást – ebben a helyzetben csak mi tudunk valamit csinálni, és ha intellektuálisan ezt nem tudjuk feldolgozni, akkor bizonnyal azért nincsenek viták sem, mert intellektuálisan kimerültünk. Nem tudunk már mit mondani erről. Egyszerűen tovább kellene lépni, valami másba kellene kezdeni. Muszáj, mert élünk és élni akarunk. Ráadásul tízmillió ember nemcsak élni akar, hanem olyan körülményeket akar magának teremteni, hogy érdemes legyen leélni az életet. Vitákra azért sincs szükség mostanában, mert az vált általánossá, hogy itthon mindenki maga válaszolja meg a fontos, nagy kérdéseket, az ellenfelét meg majd legyőzi. De ez a szisztéma rossz. Az egyik tévedés, hogy majd „tudományosan” megoldjuk a problémáinkat, mintha a politika technikai értelemben véve volna racionális tevékenység. Hangoztatjuk, hogy tudásalapú társadalmat akarunk, mintha a politika is a tudás mennyiségétől függne – ez a velünk élő modern utópikus gondolkodás. A tudás azonban nem mondja meg, hogyan éljünk. Lehetek én jó biológus, vagy lehetünk zseniálisak kémiában, fizikában vagy szociológiában, közgazdaságtanban, ezek nem oldják meg az ember spirituális gondjait. Az alapprobléma megkerülhetetlenül politikai-erkölcsi probléma.

Tekintettel a magyar társadalom tapasztalataira, a mélyen húzódó sérelmekre, egyáltalán elképzelhető-e a továbblépés valamiféle katarzis nélkül, ami elmaradt a rendszerváltáskor és elmaradt a mögöttünk maradt húsz évben is?

Általában nagy kényszerek alatt képesek az emberek változtatni. Legalábbis a történelmi tapasztalat ezt mutatja. Mindaddig, amíg nagyjából úgy mennek a dolgok, mint ahogy eddig mentek – és valljuk be: eddig valójában nem éreztük úgy, hogy valami gyökeresen mást kellene csinálni –, addig nemigen változik semmi. Most több olyan külső hatás látszik, amelyek fenyegetőek. Nevezhetjük világválságnak vagy gazdasági, környezeti problémának, sok mindent fel lehet sorolni. Nálunk még azzal fejelődnek meg, hogy mi magunkkal nem tudunk mit kezdeni, mert intellektuálisan nem tudjuk feldolgozni, mi történt és mi történik velünk. Szeretnék konkrét lenni, hogy világos legyen. Ha azt gondoljuk, hogy a rendszerváltás technikai probléma, egy alkotmánycsere problémája, a politikai intézményrendszer problémája, akkor az egészet nem értjük. Ha az volt a régivel a bajunk, hogy nem volt benne szabadság, hogy intézményesen voltunk beszorítva munkahelyre, bizonyos magánéleti formákba; az elején még le is öldösték az embereket, később is öldöstek, csak már nem olyan látványosan, sokkal rafináltabban tettek tönkre embereket, családokat, ezen akartunk változtatni. A kerekasztal-tárgyalások során kitalálták, hogy technikailag hogyan lehet rendszert váltani. Aztán itt körülbelül megállt a gondolkodás, a napi problémák elvitték az embereket, és senki nem fordított arra komoly energiát, hogy ennek az intellektuális, erkölcsi hátterét megteremtse. Minden rendszernek, minden politikai rendszernek megvan a maga erkölcsi talapzata, ami igazolja, hogy mit miért csinálunk. Ezt csak akkor lehet egy alkotmányból levezetni, ha teljesen új helyzet áll elő – mint Amerika a XVIII. században vagy egy háború után. Magyarországon nem volt ilyen helyzet. Az alkotmányos rendet csak a polgárok erényei tartják fenn. Ehhez viszont sok gondolatnak, vitának, veszekedésnek, bárminek kell lennie, mert egy szabályozott rendszerváltást intellektuálisan-erkölcsileg meg kell alapozni – ez az alapozás utólag történik. Előbb volt meg a ház, mint az alapja.

Az intellektuális feldolgozáshoz meg kellene lenniük a tereknek. Ha körbenézünk, azt láthatjuk, hogy nincsenek. Szokták mondani, húsz év alatt két egymással értelmes beszédre képtelen világ alakult ki Magyarországon.

Ezzel szembenéznek minden demokráciában. Amerikában is egy nemzetről és két kultúráról szoktak beszélni. Nem kell nekünk feltétlenül együtt eljárni vacsorázni. Erről szó nincs. De ha elfogyott az a fajta jóindulat, hogy meg akarjam érteni a másikat – márpedig ez szerintem elfogyott –, akkor vége a történetnek. Mit csináljunk most? Egyetlenegy dolgot lehet tenni: teljesen máshonnan várni a megoldást, mint ahonnan eddig vártuk. Mindenütt, az általam ismert egyetemi világtól kezdve a kulturális életen át sokfelé vannak szunnyadó energiák, vannak emberek, akiknek rengeteg gondolatuk van, másképp látják a világot, és nincsenek beleragadva a húszéves küzdelembe vagy verekedésbe.

Lehet, hogy a gondolatok megvannak, az emberek megvannak, de ehhez az infrastruktúra majdnem biztos, hogy nincs meg.

Ez politikai probléma. Megvan. Állítom. A terek is megvannak, csak nem gondoljuk, hogy léteznek. Nincs globális vagy valamilyen átfogó megoldás erre. Apró dolgok vannak, amiket hagyni kell kibontakozni. Ezek ki is fognak bontakozni. Sőt, a folyamat zajlik. Az intellektuális világban mindig több zajlik, mint amennyi látszik belőle.

Ha intellektuálisan mindig zajlik valami, és több, mint ami látszik, nyilván igaz ez a mögöttünk hagyott húsz évre is. Rosszul érezném, ha ezt mégis leginkább a romlás szóval tudnám leírni?

Ezt nagyon nehéz megmondani. Érzékelhetjük így, hogy romlás van, de csak azért, mert sikertelenek vagyunk számtalan téren. Sikertelenek vagyunk az életminőségi mutatókban. Nem tudjuk azt mondani, hogy lám, van egy olyan iskolarendszerünk, amelyen ha végigmegyünk, akkor értékes-mérhető valamit kapunk. Nem, az oktatási-nevelési rendszerünk szét van szaggatva. Sok területről ugyanezt tudom elmondani. Nincs sikerünk a sportban, sőt gyakran a megaláztatásig jutottunk, már majdnem mindegy, hogy milyen sportágról beszélünk. Nem vagyunk ott a különböző nemzetközi tudományos-kulturális fórumokon. Nem arról beszélek, hogy nem járnak ki a konferenciákra emberek, járnak, de nem vagyunk igazából jelen. A kultúrában sem tudjuk megmutatni, hogy kik vagyunk.

A sikertelenségben muszáj lenne mentális okokat keresni. Ha mentális okokat keresünk, akkor eljutunk majdnem biztosan a kultúráig, s ha lépünk egyet, azt látjuk: a kultúra össze van kapcsolódva a politikával, amelynek a szempontjai között – az utóbbi évek tapasztalata alapján – nem az első helyen szerepel az életminőség. Hogyan tudnánk sikeresek lenni, ha egy olyan konstrukciót hoztunk létre és tartunk fenn, amely lehetetlenné teszi, hogy sikeresek legyünk?

Kiszámíthatóbbá kell tenni az életünket. A szabályokat be kell tartani, és be kell tartatni a másikkal minden területen. Nevezhetjük ezt joguralomnak, nevezhetjük játékszabályoknak. Itt kezdődik minden egy demokráciában, nem a többségi elv érvényesítésével. Ez állami feladat, csakhogy Magyar­országon meggyengült az állam, tudatosan is rombolták, de rombolódott nemtörődömségből is, mert nincs mögötte az az erkölcsi igazolás, hogy amit csinálunk, az jó, és oda lehet állni mellé. Hogy sikeresek legyünk, azzal kezdődik, hogy a másik sikerét elismerjem. Magyarországon senki semmit nem ismer el. Ha valaki elér valamit, abban a pillanatban: igen, de. Amikor azt hallom – a politika mindkét oldaláról –, hogy az embereknek maguknak kell kézbe venniük az életüket, meg magukra kell vigyázniuk, ennek azzal kellene kezdődnie, hogy elismerem a másik teljesítményét. Egyelőre az irigység igazgatja a világunkat, ez az, ami itt maradt, ez a kádári múlt lényege, nem a 3,60-as kenyér utáni vágyakozás. Az, hogy teljesítménytől, érdemtől, morális tartástól függetlenül egyenlők vagyunk. Mondjuk ki, hogy nem vagyunk egyenlők minden szempontból. Egyenlők vagyunk politikai, jogi szempontból, de erkölcsi szempontból csak a kiindulópontban vagyunk egyenlők. Az akaratszabadságát van, aki jól használja, van, aki nem. Van, aki bű­nöző lesz, van, aki Kossuth-díjas – kicsi a valószínűsége, hogy kétféle, ellentétes erkölcsi minőség átfedésbe kerül. Aki többet tett, elért valamit, az váljon láthatóvá, az kapjon támogatást, kapjon védelmet. Amikor az emberben elhatalmasodik – márpedig a kádári emberben ez hatalmasodott el, és ez erősödött fel az elmúlt húsz év alatt –, hogy itt csak tisztességtelenül lehet bármit elérni, akkor nincs miről beszélni. Ezen a politika tud segíteni, ezért óriási felelőssége van a politikának olyan egyszerű aktusokban, hogy kit tüntetnek ki adott esetben.

Könyve ajánlásában az szerepel, hogy nem elég tudni, hanem jól kell tudni.

Igen. Ez egy antik probléma.

Azért érzem ezt fontosnak, mert a gondjaink java részéről majd mindenki úgy gondolja, tisztában van a mibenlétükkel, egyszóval tudjuk, mi a baj. Vajon jól is tudjuk-e?

Nem tudjuk jól. Azt hisszük, hogy tudjuk, de valójában ez egy korábbi gőg, ami fogolyként tart bennünket. Természetesen mindenki önigazolásban van. Az én életem azért olyan, amilyen, mert ez az enyém, ezt így akartam, vagy ha nem is így akartam, de képes voltam a magam hasznára fordítani, azért csináltam valamit. Szóval önigazolások és vágykielégítések sorozatából áll az egyén élete. De nem is az egyes ember szintjén kell ezt megoldani, az emberek – önvédelemből – bármit képesek önmaguknak hazudva elhinni. Ezen a ponton megint oda lyukadunk ki, hogy a demokrácia a politika mindenhatóságáról szól. Lehet fanyalogni, de mégis így van. Mindenre tudunk politikai megoldást találni. A keretnek kell olyannak lenni, ami lehetővé teszi, hogy jól tudjunk. Jól tudni valami olyasmit jelent számomra, hogy nem tényszerűen tudunk valamit jól, hanem képesek vagyunk minden eseménynek a morális, az esztétikai tartalmát megfogni, továbbá az eredetét és az okait. Jól tudni annyit is jelent, hogy nem technikailag fogom fel a tudásomat, hanem az életemet látom benne, és egyfolytában önmagamra, a saját gondolataimra reflektálok. Reflektálni annyi, mint visszahajlítani, tehát állandóan visszahajlítok. Tudatosan élem az életemet. Jól tudni azt is jelenti az eredeti antik összefüggésben, ahogy Szókratész mondja, hogy a meg nem vizsgált életet nem érdemes leélni. Az egyetemi hallgatók is meg szoktak ezen döbbenni. Mi az, hogy a meg nem vizsgált életet nem érdemes leélni? Az a helyzet, hogy sokféleképpen élhetjük az életünket. Élhetünk Platón szerint disznóként is. De élhetünk az istenekhez közelítő módon. Na persze, ha nincsenek istenek, mint ahogy ezt mostanában tagadják, akkor nagyon nehéz mihez viszonyítani. Jól tudni csak az tud, akinek vannak viszonyítási pontjai. Ezek nélkül nem megy. Ehhez viszont bölcseletre van szükség. Nem tudásra, hanem bölcseletre, és a bölcselet meg a tudás együttesen adja ki azt, hogy valamit jól tudunk.

Írja a könyvében azt is, hogy a modern ember sorsa lett a politika. Most azt mondta, a demokrácia a politika mindenhatósága, egyszer viszont azt hallottam öntől, hogy a magyar politika azért olyan, amilyen, mert gyenge. A gyengeségben bizonnyal benne van az, hogy nehéz a magyar politika versengő formációi mögött koherens szellemi támaszt felfedezni.

Az elmúlt húsz év egyik nagy játéka – bár mindig is az volt, de most látszik igazán –, hogy ki definiálja a politikát. Ez nem egy, hogy is mondjam, felesleges játszadozás, mert aki definiálni tudja, hogy mi a politika, az fog uralkodni is, az lesz hatalmon. Kulturálisan, politikailag, gazdaságilag, sokféle módon. A politikáról azt hitették el velünk – mert ezek az erők voltak többségben –, hogy lényegében egy dolgot szolgál: az én fizikai jólétemet. Nem történt szakítás ebben sem a kommunista politikadefinícióval. A politika és a hatalom lemeztelenedett előttünk. A hatalom természete mindig egyforma, mert az emberi természet nem változik. Az a kérdés, hogyan tudjuk finomítani és elrejteni – ahogy fogalmazni szoktak – a hatalom nyerseségét. A politika – és ez ma jól látszik, amikor az államunk zsugorodóban van, és nem tudja ellátni a funkcióit – legfontosabb célja, hogy az ember legrosszabb tulajdonságaiból adódó háborúskodást képes legyen kontroll alatt tartani. A politika a hatalomról szól, a hatalmi viszonyokról, és az a jó politikus, aki ennek a magját képes elrejteni. Nálunk pont fordítva van. Sokan azt hiszik, hogy attól jó egy politikus, ha közszemlére teszi, micsoda a politika valójában. Gyurcsány őszödi beszéde a politika teljes félreértésén alapszik, még akkor is, ha taktikai célja volt. Az első és legfontosabb megakadályozni, hogy a legrosszabb énünk érvényesüljön, mert akkor – nem tudom másként fogalmazni, mint filozófiai nyelven – hobbesiánus állapotba kerülünk. Thomas Hobbes filozófiájára szoktak így hivatkozni, hogy hobbesiánus állapot; azt jelenti, hogy mivel az ember alapvetően versengő lény, állandóan győzni akar, a másikat legrosszabb esetben megsemmisíteni akarja, de mindenképpen megfosztani a saját védelmi eszközeitől. Ha ez érvényesül, akkor nem érdemes demokráciáról beszélni, mindegy, milyen nevet adunk a politikai alakulatnak. Ez az első vagy metafizikai rétege a politikának, minden csak ezután következik. Hogy mire használom a hatalmat, annak megmutatásához már szükséges, hogy olyan gondolatok, szimbólumok, identitáselemek legyenek, amelyek támpontul szolgálnak, mit miért csinálunk.

Az szerepel egy helyen a könyvben, hogy aki a determináltságról beszél, az a szabadságtól foszt meg. Hát én az utóbbi időkben mást sem hallok, mint hogy a problémáinkat nem lehet másként megoldani, mint ahogyan ezt jelen pillanatban látjuk. Nincsenek előttünk utak, csak az, amelyiken megyünk éppen. Senki sem tudna mást, jobbat esetleg. Tudatos ez vagy szimplán butaság?

Nem butaság. Ennek, mint minden makacsul élő gondolatnak, megvan a maga előzménye. A determináltság benne van az antik filozófiában is. Ez a démokritoszi atomelmélet; az atomok az űrben determináltan hullanak, néha összeütköznek, ám ez csak véletlenszerű, mert minden determinált. Ilyen atomszemek vagyunk mi, emberek, és az utunk gyakorlatilag el van döntve. A determinista felfogás egészen az újkorig tart, amikor a haladás nevében öltött új formát. Majd jött egy Karl Marx nevű ember, aki ebből egy komplett materialista történetfilozófiát csinált. Azt mondja – ez már XIX. századi gondolat, egyszerűen olyan mélyen benne élt a XIX. században Marxtól függetlenül is, hogy ha ma valaki ránéz a brazil zászlóra, akkor azt látja, hogy „ordem e progresso”, vagyis rend és haladás –, hogy determinált haladás van, vagyis nem lehet nem haladni. A történelem halad valahonnan valahová, nem is lehet megállítani. Ezt vagy megérti valaki, és együtt halad vele, vagy nem. A kommunizmus az együtt haladni nem akarókat vagy megölte, vagy politikailag lefokozta, kirekesztette. De a történelmi determináltságot vallja minden modern tudományhoz kötött felfogás is. A közgazdászoknál lehet a társadalomtudományok közül a legjobban megtapasztalni. Ezen alapszik például a bokrosi imázs is: adott helyzetben egy út van. Ha Bokros jó közgazdász, akkor jó politikus is. Ez nyilvánvaló tévedés. Engem nem érdekel Bokrosnak sem a politikája, sem a személye. A gondolkodásmódja, az tünet. A politika nem a konkrét tudásfajtáról szól, hanem sokféle tudásforma – racionalitás, intuíció, okosság – egyesítésének a képességéről. A politikában mindenféle ember van. Benne van a vidéki ember akarata, elképzelése, vágya, a városié, a nőé, a férfié, a gyereké, az idősé. Ezeket kell összehangolni, a modern deterministák ezt a progresszióra felfűzve akarják megtenni. Még valamit szeretnék mondani, hogy megértsük, miért él makacsul tovább egy bizonyos determinista gondolkodásmód. Az egyik azt mondja: progresszió van, történelmi fejlődés van, és valami üdvtörténetként kell ezt az egészet megértenem. A másik meg azt mondja – nevezzük ezt inkább konzervatív álláspontnak –, hogy van a világnak egyfajta rendje, különben nem léteznénk. Ha van egy ilyen rend – régen azt mondták, ez a természet rendje –, akkor az támpontot nyújt az erkölcsi-politikai kérdések megválaszolásában is. Lényegében ezt fejti ki a konzervatív álláspont. Valójában ez méltó megvitatásra. Ha én azt mondom, hogy nincs eleve determináltság, ezzel csak azt akarom mondani, hogy a szabadságunk sokkal nagyobb, mint a deterministák gondolják. De erre mondhatják ők azt, hogy a természet rendje az nem egy ugyanolyan determináltság? De, mondom, az is egy determináltság, de nem egy utat enged számunkra a természet, a teremtő, nevezzük akárhogy, amikor döntünk vagy cselekszünk. Tehát itt van az igazi konfliktus, de nálunk idáig nem jutunk el, mert mi már a kapuban összeverekszünk valami apróságon.

Nincs túl jó véleménnyel az elitről. Mennyiben tehet mondjuk a magyar elit arról, hogy itt tartunk 2010-ben?

Sokban. Tudniillik az elit eredeti fogalma szerint a legjobbak csoportja, közössége. Természetesen soha nem csak a legjobbak vannak az elitben. Az elitnek van tekintélye, ők döntenek. Nem a miniszterelnök dönt, ő is dönt valamiről, de sokkal szaporább azoknak a hétköznapi döntéseknek a száma, amelyeket az elit meghozhat. Az elitet tudatosan nevelni kell. Minden modern ország kinevelte a saját elitjét. Az nem áll össze magától, azt nem lehet ennyire spontán folyamatokra hagyni, nagyon tudatos oktatás – a kultúrpolitika kell ahhoz, hogy az elit kinevelődjék. Az elit jó része nálunk a hetvenes-nyolcvanas évek kádári világában gyökerezik. Némiképp kicsit ellenzéki volt, de azért a rendszert kihasználta. Megvan a folytonosság személyekben és gondolkodásmódban is. A legnagyobb probléma a magyar elittel, hogy nem értette, mi a feladata pontosan, és nem értette, mihez kell alkalmazkodni. Az nem alkalmazkodás, hogy a proletár internacionalizmust kicserélem a globalizmus fogalmára. Nem erről szól ma a dolog, hanem a kreativitásról, az ötletekről, a megszerveződő kisebb közösségekről, amelyek egy-egy területen képesek motorként működni, és hogy az egészet átfogja egy konszenzuskereső demokratikus politika. Ami nem azt jelenti, hogy a konszenzus kiöli a vezetői felelősséget. Pont ellenkezőleg. Mert ez a következő pont, amire szoktam, vagy szeretek hivatkozni: az elmúlt húsz évben permanensen irányítási válság van Magyar­országon, mivel a baloldali-liberális felfogás politika- és tekintélyellenes. Legitimációt nem lehet pusztán választással megszerezni, a vezetésnek – minden szinten – morális támogatásra is szüksége van, hogy végre is hajtsák a döntéseit. Gyakorlatilag persze ebben a politikai elit önszerveződésének éretlensége látszik. Irányítási válságon azt értem, hogy – bármilyen szinten nézem – túl sok a nem megfelelő ember. Ez közhely, tudom, az viszont nem közhely, hogy ez benne gyökerezik ennek a rendszernek az alapító történetében. Abban, hogy egy kerekasztal dönthet fontos dolgokról, megakadályozhatja a legrosszabbat, mármint azt, hogy valami káoszba forduljon, de ahhoz nem elég, hogy elindítson egy elitképződési folyamatot. Ahhoz kevés.

Annak idején a magyar társadalom megadta a bizalmat a rendszerváltáshoz. Ma ez a bizalom nem létezik. Vajon túl tud-e lépni a jelenlegi kiábrándultságán, képes-e valaki mögé újra odaállni?

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak azért, mert évekig valamiben élünk, valamibe belemerevedünk, azon nem lehet változtatni – ez is a determinista gondolkodásmód egyik pszichés forrása. Nagyon gyorsan meg tud változni bármi, így a lelkiállapot is, amennyiben azt látjuk, hogy vannak, akik változtatni akarnak. Ez egyszerűen intellektuális minőség kérdése. Az emberek maguktól csak nagyon nehezen változtatnak. Ráadásul Magyarországon kialakult ez a borzasztó befogadói tévékultúra, ami tompítja az embereket. Megerősíti azt a monotóniát, azt a kiüresedettséget, hogy semminek semmi értéke nincs, vagy ha van, akkor az értékek „egyformák”, ez a liberális tolerancia praktikus következménye. Az értékek nem egyenrangúak és nem egyformák. Az emberek egyszerűen szeretnék az életüket jól élni, nemcsak valahogy élni. Abban, akinek van szelleme, bízni fognak, és valami történni fog. Csak a szellemet meg kell tartani a maga védettségében, amennyire csak lehetséges. Úgy gondolom, a dolgok elég gyorsan meg tudnak változni. Ráadásul jönnek a fiatalok, mindig jönnek a fiatalok. Életkori sajátosságuknál fogva keresik magukat. Abban a pillanatban hálásak, hogyha valaki képes nekik valami értelmes dologról beszélni. Ez a lelke a változásnak. És szerintem erre mindig készen áll minden közösség. Csak nem szabad megvárni azt a pontot, hogy hirtelen, váratlanul valakik gyámsága alá kerüljünk. Mert a változatlanságnak ez is lehet a vége, ilyet már láttunk.

Brém-Nagy Ferenc