Születése napján – február 3-án – ebből a vulkáni hegyből inkább a havas, mint a gyümölcstermő lejtő mutatkozhatott.

Édesanyám, édesapám sokszor emlegették: azon a február elején akkora hó esett, hogy a bába csak a kapu fölött tudott bejönni hozzánk az udvarra. Megragadt bennem ez a kép, azóta is úgy érzem, ha miattam a kapu fölé érő havon kellett jönnie a bábának, akkor az úgy illő, hogy én is a kapuk fölött járjak.

Hogyan emlékszik a családra, szüleire?

Édesanyám érzékeny, aggódó asszony volt. Tíz-tizenkét évesen vasárnap délutánonként bandába verődve gyalog, az erdőn át jártunk Gántra, a bányatelepre, filmet nézni. Az a villámcsapásos vasárnap – 1941. június 22. – nekem nem a történelmi naptárból nevezetes. Az aznapi film történetéből semmire nem emlékszem, de arra igen, hogy indián lovasok vágtatás közben kapkodják el a fák mélyre lehajló ágait, a lendülettől fölröpülnek a lombok közé, elrejtőznek, s üldözőiket a sűrűből nyilazzák le. A vágtatás, a repülés átélése mámorító volt. Csoda, ha úgy éreztük, menni kell, csatangolni a bokrok, az árnyékok zöld útvesztőjében? Alkonyodott, mire hazaértem. Anyám épp vizet húzott a kútból. Sírásba forduló pirongatás fakadt ki belőle. „Fiam, kitört a háború, és te nem vagy itthon! Apádat utánad küldtem, de már elnyargaltatok a pokolba! És ha menekülnünk kéne? Te a barátaiddal viháncolnál, én meg téphetném a hajamat.” Másnapra elfelejtettem a pirongatást meg a háborút is. De aztán anyám ijedelme három év alatt beérett. A bombázások és az utolsó nyáron megsűrűsödő légi csaták közel hozták a háborút.

Az apokalipszis emléke persze az első, a 14-es háború óta ott ült minden magyar családon.

Apám az első világháborúban a galíciai fronton harcolt. Őrsük őrjáraton belebotlott egy orosz előőrsbe. Hamarjában alkalmi fedezékbe, egy földhorpadásba hasaltak, onnan lesték az ellenséget. Őrmesterük induláskor kiadott parancsa szerint, annak bólintására kellett tüzelniük az orruk előtt masírozó idegen emberekre. Apámék egyetlen szó nélkül megértették egymást. Hiába jelzett az őrmester, lesből senki sem sütötte el a puskáját védtelen emberekre. Helyette ketten is az őrmesterre vetették magukat, úgy szorították a torkát, hogy az mukkanni sem tudott. Az ellenséges felderítő katonák pedig mit sem sejtve, sértetlenül meneteltek el az orruk előtt. Mikor az őrmester megint levegőhöz jutott, megfenyegette az egész rajt, hogy feljelenti, hadbíróság elé állíttatja a gyáva katonákat. Akik képtelenek voltak hideg fejű embervadászatra. „Ha egy szót is árulkodik, megtaláljuk a módját, hogy majd az egyik rohamban hátulról lepuffantsuk.” Az őrmester hallgatott. Érezte, katonái nem tréfálnak.

A besenyők ezek szerint nemcsak bátor, de lovagias harcosok is?

Ha nincsenek bogarászó irodalmárok, akik romok alól előkerült bizonyítékokat csúsztatnak elém, én magam sose hozakodom elő azzal a Csoór nemzetséggel, amely a család homályba vesző múltjában némileg eligazít. Hitelesíthető okiratok szerint a nemzetség besenyő eredetű. Feltehetően még István király telepítette le őket Székesfehérvár mellé, hogy mint afféle nyugtalan társaság, szem előtt legyenek, és hűséggel szolgálják az Árpád-háziakat. Illyés magát besenyőivadéknak vallotta. Régi szürrealista hajlamait szabadjára engedve egyszer azt nyilatkozta, hogy már csak ketten maradtunk besenyők, ő és én. Mély az idő kútja – hajtogatják a bölcsek –, és kimeríthetetlen. Én is csak tűnődöm, mi történhetett hányódó felmenőimmel. A rejtély az én esetemben kétszeresen is izgató, mert apámat Csoórinak hívják, és az anyámat is. De anyám nevét egy ó-val írják. Rokonságban nem álltak egymással. Ami biztos: Székesfehérvár közelében található Csór. Szüleim pedig mindketten csóriak, Csórra valók voltak.

A kisdiák visszatért a betűvetésbe, Kalliopé meg Klio mellé Pápára, miután elhallgattak a fegyverek.

Tizenkét éves, csizmás parasztfiúként kerültem Pápára 1942-ben, minden átmenet és minden szoktatás nélkül. Faluból a városba. Anyám többször emlegette egy ezzel összefüggő álmát: ökörszekérrel a Bakonyon keresztül utaztunk, amikor valahogy leszálltam, eltűntem a szekérről. Tűvé tette értem a környéket, de minden hiába… Az egész életem másként alakul, ha nem találkozom A. Tóth Sándorral, aki Pápára érkezésem első pillanatától eltávozásom pillanatáig ott tartotta rajtam a tekintetét. Már a felvételi vizsgáztató tanárcsoportnak is ő volt a lelke, amely 1942 nyarának elején keményen megtáncoltatott bennünket, kiszemelt „zseniket”. Szabó Dezső, Németh László, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula kezdeményezésére hatszáz parasztgyerek számára nyílt meg az ingyenes tanulási lehetőség. Bennem, például, A. Tóth Sándor tanár úr két nap alatt olyan boldogan fedezte föl a fürgén működő matematikai képességeket, mintha már ezzel a rátalálással is jó szolgálatot tehetne a jövőnek.

Az 1531-ben alapított református kollégiumtól és évtizedek múltán is emlegetett tanárától, A. Tóth Sándortól életre szóló útravalót kapott.

A. Tóth Sándorról nekem mindig Kodály Zoltán jut eszembe: az a szigorú és megvesztegethetetlen mester, aki élete második felében a nevelésben is eljutott a művészetig, és gyakran a műteremtésről is lemondva egy nemzetet akart a zene ígéretföldjére elvezetni.

Csoóri Sándornak mennyire volt nehéz alkalmanként a műteremtésről lemondania, hogy helyette „megbízott magyarként”, hasznos emberként gyakorlati dolgokkal foglalkozzon?

Nem a gyávaságomon múlott, hogy a világot megtagadó fenegyerek szerepét elhessentsem magamtól, hanem azon a másik, jól érvelő démonon, aki folyton a sarkamban járt, és elhitette velem, hogy nekem hasznos embernek és írónak kell maradnom. A fiatal Németh László eltökélt tekintetét láttam ilyenkor magam előtt. Azt a pillanatot, amikor szinte kihívásként írja meg Osvát Ernőnek, hogy elsősorban ő nem író, nem költő, nem holmi mutatványos lángész óhajt lenni, hanem a „magyar szellemi erők organizátora”. Ha sokkal szerényebben, de valami hasonlót gondoltam én is fiatalon. Megéreztem, hogy Illyés, Veres Péter, Németh László, Vas István, Cs. Szabó László nemzedékének egészen mást jelent az irodalmi élet, mint nekünk, „fiataloknak”, Tornainak, Szécsi Margitnak, Kiss Ferencnek, Nagy Lászlónak. Mindegyikük támogatott, hiszen erre törekedtek maguk is, egyedül Nagy László próbált a „megváltói” tervekről lebeszélni. „Ha politizálsz, angolkóros marad benned a költő.” Nagy László bízott a tehetségében, én csak félig bíztam a magaméban. Tudtam, hogy az idegeinkből és a tudatunkból erőszakkal kitaszigált nemzetet mi, magyarok egyedül a nyelv révén, az irodalomtól kaphatjuk vissza. A történelemtudomány és a közgazdaságtan tudósai is csak azután ejthetik ki első érvényes mondatukat a nemzetről, ha már az irodalom visszaadta a szavak értelmét. A sorrendet nem én, hanem a hagyomány írta elő. Egy olyan országban, ahol a Himnuszt is csak bűntudattal lehet énekelni vagy úgy sem, mindenekelőtt az irodalomnak kell fölvenni az arcba dobott kesztyűt, és elégtételt kérnie a nemzetet megalázó hatalomtól. A föladatom nem lehetett más, mint ezt a párbajt minél több pályatársammal együtt előkészíteni és megvívni.

Közben nyolcvanéves lett.

Kezdetben nem gondoltam én semmilyen különös áldozatra, de számomra is csak időközben derült ki, hogy a hasznosság elve ugyanúgy totális elv, mint a haszontalanságé: teljes életet kíván. Azzal, hogy elvállaltam a politizáló író szerepét, rengeteg „mellékes” dolgot is vállalnom kellett, táborszervezést, mozgalomszervezést, életveszélyes könyvek elé előszót írni, kiállításokat megnyitni, halottakat búcsúztatni. Ezekhez társult az erdélyi, a felvidéki, a nyugat-európai, az amerikai magyarság sorsával való összefonódásom, a sok utazás. A legtöbb útra újabb és újabb tanulmányokkal előrukkolni. S egyszer csak arra döbbentem rá, hogy írásaim kilencven százaléka megrendelt írás, kivéve természetesen a verseket.

Szabó Lőrinc A költő és a földiek ars poeticájában írja: „Legyen a költő hasznos akarat.”

A halálon túlra már korábban azt üzentem Szabó Lőrincnek: ne legyen! Legyen inkább Villon módjára haszontalan, de szabad, Baudelaire módjára hideg, arisztokratikus, lázadó és megtéríthetetlen, József Attila módjára árva és fölösleges, aki épp a fölöslegesség érzetével figyelmeztet mindnyájunkat arra, hogy a világot nem föltétlenül a buzgó és hasznos emberek lendítik előre, hanem a munkájukba belefeledkezők. A sorból kilógó természetűek.

Csoóri Sándorról aztán igazán nem állíthatja senki, hogy nem a „sorból kilógó természet”! Juhász Ferenc szarvassá változott fiújának történetét (1955), Nagy László a tűzről és a jácintról teremtett regéjét (1956) különlenyomatként állandóan zsebében, azaz keze ügyében tartva egyszeriben mégis a magyar népköltészetben kezdett „szürrealista motívumok” után kutatni.

Ötvenkilenc tavaszán üzenetet kaptam Muharay Elemértől, keressem föl, mert fontos ügyben szeretne velem beszélgetni. Az igazat megvallva csak hírből ismertem őt is, a Népművelési Intézetet is, ahova hívott. „Drámát akarok veled íratni a parasztszínjátszók számára!” Elhebegtem neki, hogy ebben én aligha tudok segíteni, mindenekelőtt azért, mert mostanában nyílott rá a szemem a modern költészetre, s ha nekem egy ilyen drámához kellene visszahátrálnom, épp azt a gyönyörűséges, vad izgalmat hagynám elüszkösödni, amely Juhász Ferenc, Nagy László verseitől parázslott föl bennem.
Villámgyorsan megértette az aggodalmamat, s megnyugtatásul máris új alkut kínált: ha engem a modern költészet érdekel, írjam meg a darabot versben, s legyen benne a néptáncnak és a népzenének is szerepe. Bogarat tett a fülembe. Igen ám, de milyen szabású, milyen legyen a nyelve? Heteken át kongattam a fejem, hátha föltámad benne valamilyen különös, minden eddigi példától eltérő megoldás. De maradt az agyam gyalulatlan deszka. Ekkor kezdtem el néprajzos könyveket bújni. A halálra táncoltatott leány történetéből hetvenoldalnyi darab lett. Már csak egy olyan parasztegyüttest kellett kiszemelnünk, amely táncol, énekel, zenél. A választás a sármelléki együttesre esett. Lementem Bodnár Sándorral, a Nemzeti Színház fiatal segédrendezőjével és Tímár Sándor koreog­ráfussal Sármellékre, s ahogy az a színházakban is szokás, szerzőként én olvastam föl a negyven-ötven tagú együttesnek a darabot. Mikor befejeztem, hosszú, falakat feszítő csönd támadt. Aztán az egyik középkorú férfi meg is fogalmazta az együttes zavarát. „Az, hogy magyarul szól, világos, de mintha a szavak nyaka ki volna tekerve.” S idézte: „Szép fehér szegfűszál, / Ketté tört a halál, / mintha kőből volnál, / kőből és holdfényből.” A halott szerintük halott, s nem kőből és holdfényből van. Ekkor bújt belém az ördög. Megsejtettem, hogy soha vissza nem térő alkalmat mulasztok el, ha meghátrálok. A Bibliában ugye a kígyó is beszél. Ez a kígyó figyelmeztetett, hogy elvont fejtegetések helyett példázatokat keressek. „Lányok ülnek a toronyban, / arany koszorúban…” vagy „Házunk előtt folyik el a Berettyó, / abban úszik egy fekete koporsó…” vagy „A szántói híres utca / cimbalommal van kirakva…” De ezekben nem találtak semmi képtelenséget. Hogyan is állunk tehát a valósággal és a költészettel?
A szürrealista francia költő, Andre Breton azt írja egyik versében: „Asszonyom haja rőzsetűz… / Asszonyom háta fölfelé menekülő madár” (Weöres Sándor fordítása), s ez ugyanolyan képtelenség, mint ami a népdalban van, miszerint „Körösfői templom előtt / három ágú diófa nőtt. / Három ága, hat levele, / tilos a szeretőm neve.”
Itt vannak ezek a csupa hazugság dalok, amelyek a „hazudozás” ellenére tele vannak jóízű örömmel. Ez volt az a pillanat, amikor a sármelléki parasztokkal megvitattuk a művészetfilozófia egyik alaptételét, miszerint a valóság és a művészet is töredékes képet ad az emberről. De a kettő, bennünk egyesülve, már teljeset.

Föltéve – mint azt a pápai kollégium jelmondata állítja – ha „Szabadon tenyészik”. Úgy tűnik, szabadon. 1988-ban írt Jóslat című versének jövendölése 2010-ben időszerűbb, mint valaha: „A kifosztottak arca feldúltabb lesz, mint a bűnözőké!” A megbízatlan magyar hogyan emlékezik az átalakulás éveire?

Az első lakitelki találkozót mi készítettük elő öten: Bíró Zoltán, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos és én. Az előmunkálatokban igen, de magán a találkozón már nem vehettem részt, mert az amerikai magyarok vendége voltam, s előadásokat tartottam nekik Houstontól Los Angelesig, Chicagótól New Yorkig. A találkozó napján, 1987. szep-tember 27-én épp New Yorkban időztem, mert az estemet másnap rendezték meg a házukban Püskiék.
Az este megkezdése előtt egyik barátom elém teríti a New York Times aznapi számát, amely – röviden összefoglalva az eseményeket – arról tájékoztatja a világot, hogy a népinek és nemzetinek nevezett magyar ellenzékiek egy Duna–Tisza közti kis faluban, Lakitelken nacionalista légkörű tanácskozást tartottak, amelyre a radikális ellenzék hangadó embereit nem hívták meg. Aztán kiderült, a beszámolót nem a lap magyarországi tudósítója írta, ő a nevét csak kölcsönözte a hazai radikálisok egyik legmozgékonyabb vezéregyéniségének, aki – ellentétben Konrád Györggyel – nem is volt ott Lakitelken. Kinek az érdeke lehetett már akkor elindítani egy befeketítő hadjáratot?
A kerekasztalt körbeülő pártok, érdekszövetségek annak idején zsugorított tervekkel ültek le tárgyalni egymással. Csupán a megbukott szocializmus intézményrendszerét akarták minél előbb fölcserélni az újjal. Az 1956-os forradalom azért soroltatott be a nemzet nagy történelmi pillanatai közé, mert a változás vérben született. Vérben és gyászban. Az 1988–89-es átalakulásban sikerült a vér nélküli forradalom eszméjét elfogadtatni nemcsak az eszünkkel, hanem türelmetlen ösztöneinkkel is. Dicsősége ez az országnak; a katarzis elmaradása azonban komoly tehertétele. Elképzelhető lett volna, hogy Nagy Imréék temetése után egy nagyszabású bírósági tárgyalást rendez az ország, ahol a Russel-bizottság gyakorlata szerint kizárólag erkölcsi ítéletet hirdetnek ki, noha a tárgyaláson pontosan úgy hangzik el minden vádbeszéd, tanúvallomás és a jogszerű védelem mondatai is, mintha életfogytiglani börtön várna a pörbe fogott bűnösökre. Az országlakók együtt élhették volna át saját múltjukat, félhettek volna, kushadhattak volna, szégyellhették volna magukat maguk előtt. A kerekasztal politikusainak mindenekelőtt ennek a föltételeit kellett volna megteremteniük. Az országot előbb lélekben kellett volna egységesítenünk, hogy a pártosodás később jó utakon indulhasson el. A fölszabadult, sőt az ihletett politizálástól engem – az elmulasztott megrendülésen kívül – az elhamarkodott pártosodás kocsmai jelenetei hőköltettek vissza. 

Visszatért helyette a „gyakorlati dolgokhoz”. Széchenyi – a világban elsőként – összekötötte a Duna két partját a Lánchíddal. A kilencvenes években a Duna Televízióval összekötötték a világban lakó magyarokat.

Amikor a magyarok harmadik világtalálkozóján javaslatomból megszületett a Duna Televízió, az első és legtermészetesebb igényünk az volt: ha már nem élhetünk egy hazában a földön, éljünk egy hazában a magasban! Lássuk és halljuk egymást naponta. Mert az emberi jogokhoz a látás joga is hozzátartozik. Hisz akik nem félnek megmutatni magukat a világnak, azok mindig a világ nevében és a jobbuló világ érdekében vallanak. „Mióta a Duna Tévé megszületett és látjuk, halljuk a szobában, azóta nem félünk Erdélyben”, ez állt az egyik, Erdélyből küldött levélben. „Látom a Duna Tévében naponta a Lánchidat, úgy érzem magam, mintha otthon lennék”, írta valaki Amerikából. 
A nyolcvanas években alapított Hitel a harmadik évtizedébe lépett. Beszédes címet kapott a lap huszadik évfordulójára megjelent antológia: A visszaszerzés reménye.
Huszonegy évvel ezelőtt, tüntetőn Illyés Gyula születésének nyolcvanhatodik, halálának ötödik esztendejében, lapunk céljait Illyés életművéhez kötve. Ha néhány mondatban kellene összefoglalnom jellemrajzát, azt mondanám, hogy egy kicsit különb mostani önmagánál. Több, mint ami látszik belőle. Ha másért nem, hát azért, mert nem tud felejteni, mert minden idegszálával – a sérültekkel is! – a magyar irodalom és a tragikus magyar sors idegrendszerével fonódik össze. Az 1956-os magyar forradalom, a Prágai Tavasz és a lengyelek szolidaritási mozgalma után szinte bizonyos voltam abban, hogy az elerőtlenedő nyugat-európai kultúrát a közép-európai népek konoksága és szenvedésterhe fogja majd megújítani. Eddig ez sajnos nem sikerült.

A küzdelemhez – Gábor Áronnal szólva – lészen ágyú? Megküzdhet a nyelv a XXI. század rafinált technikai erejével?

1992-ben, még a társadalmi reménykedések sűrű idejében a Magyarok Világszövetségének harmadik világtalálkozóját rendeztük meg, ahová meghívtuk Teller Edét is. Örömmel elfogadta a meghívást, aztán a Magyar Kultúra Alapítvány kurátorságát. Ha Pesten járt, szinte mindig a Hilton szállodában lakott, ahonnét pár perc alatt odaért a Szentháromság téren lévő székházunkba. Egyszer valahogy úgy adódott, hogy mi ketten érkeztünk oda elsőként. „Azt hallom, hogy te nem politikus vagy – nyújtott kezet jókedvűen –, hanem valami íróféle. Ha jól jegyeztem meg, talán költő.” Zavaromban két adag levegőt is lenyeltem egy helyett. „És ha már így van, elmondok neked valamit, amit egy másik országban nem mondhatnék el senkinek. Fiatalon én is bolondja voltam a költészetnek. Leginkább Ady Endre volt az akkori ifjak boszorkányos tűzcsiholója. Mondhatom, minden versével meglepett. Volt ő minden, ami csak egy ember lehetett. Volt ő a halál szomszédja és az Istené is. Volt Dózsa György unokája, bujdosó kuruc, őrző a strázsán. S egyszer csak megmozdult bennem valami a szimbólumai körül. A szimbólumok egészen mások, mint a metaforák. Ha metaforákkal zsúfolná tele a költő a verseit, a vers cifra lenne, szétrobbantaná és megfullasztaná a sorokat. Ezzel szemben a szimbólumok tágítják és megsokszorozzák a vers érzelmeken és gondolatokon túli tartalmát. Gondolj például a Hóvár bércek alatt című versére. »A Hóvár bércek alatt, / Babona bércek alatt, / Zuhog le holdfényes, nagyerdőn / Ott zuhog a szerelmi patak. / Ott zuhog pallótlan háttal / Egy mélyvizű hegyi patak.« Van-e ebben a versben valami valóságos, ujjal és szemmel kitapogatható? Nincs semmi! Ennek ellenére a vers tökéletesen átélhető. Az újabb és újabb jelképes sorok újabb és újabb szellemi erőket szabadítanak föl. A nem létezőből a létezőt. Szakmánk kifejezésével élve: energiát. S mi villámlott át rajtam, amikor ezt megértettem? Az, hogy energiát nemcsak maghasadással, hanem magfúzióval is elő lehet állítani.” Félénken kérdeztem meg a professzor urat: „Ede bácsi, ebből lett a hidrogénbomba?” „Ebből fiam, ebből, ha végigjárjuk a stációkat. De jusson eszedbe, hogy annak a bombának az a legnagyobb érdeme, hogy nem kellett ledobni.”
A nehezen fölfogható mondatot azóta is őrzöm. Ha ilyen elképzeltető szerepe lehet a nyelvnek az anyagi világ életében, vajon milyen szerepe van az emberi társadalomban?

Csendes Csaba