Ha felpattan egy trolibuszra, a Podmaniczky utcából fél óra alatt mindenképpen eljut a Garay utcáig. A Nyugatitól a Keletiig. Kínál a MÁV egy ennél is izgalmasabb lehetőséget. A Nyugatitól a Keletibe tartó út hatórás változatát. Így aztán a riporter jegyet váltott egy péntek délutáni körutazásra, bízva abban, hogy a büfékocsiban megtalálhatja a magyar valóság egyik szeletét. Megtalálta, ha nem is azt, amire számított.

Budapest, Nyugati pályaudvar, Kócsag Intercity, péntek délután 12.13. Hamarabb érkezem, mint a büfékocsi „úrnője”, F. Kriszta, aki a rövid szünetet (ő ma egyszer már körbevonatozta a fél országot a Keletiből indulva) kihasználva leugrott a boltba, a leendő vendégeknek friss pékáruért, magának meg cigarettáért. Elárulom utazásom célját, furcsán néz rám, néhány óra múlva már tudom is, hogy miért. A kocsiban egyedül vagyok, indulásig még öt perc, gondolom, nem kapkodnak az utasok, majd jönnek, hiszen a peronról látszott: a vonat dugig.

Az ember ilyenkor elmereng a régmúlton, és szinte látja maga előtt egyetemi évei hétvégéit, amikor a MÁV lényege, a büfékocsi fiatalok fontoskodó, tudományoskodó, vagy éppen poéngyáros értekezéseitől volt hangos a Dél-Alföldtől a fővárosig és vissza. Az Utasellátó – hogy kiveszett, eltűnt ez a szó, noha tartalma, jelentése szinte önmagában adta a Kádár-rendszer jellemzését – ülőhelyei már induláskor telítődtek, csak a bárrészen volt  többnyire állóhely. De a jó hangulatban fel sem tűnt ez a csekélység.
Valami ilyesmit várok most is, rengeteg önkéntes riportalanyt, pezsgést, tovaröppenő hat órát.
Két perc, kezdődhet a visszaszámlálás, és lám, biztató jel, máris megduplázódik a büfé-kocsiban utazók száma. Magas, jó svádájú férfi száll fel, fehér sál, ősz szakáll, festett – fekete – bajusz és haj, fekete kalap, mély hang és három mobiltelefon. Biztos, ami biztos. Soproni sört kér, de csak pécsi van. Azért még egyszer rákérdez, de továbbra is csak pécsi van. Elhelyezkedik, és elindul a mobilozás.
Az utolsó pillanatban – szinte a már mozgó vonatban – egy afroamerikai férfi is helyet foglal. Még nem tudja, mit akar. Amíg ő habozik a rendeléssel, a vonat elindul.

Zuglóban (12.28) szaporodunk az afro régi ismerősével és annak útitársával. Jó svádájú barátunk először a fiának, majd a feleségének osztja az észt – lehetetlen nem hallani az „én kérdezek, ne te kérdezzé” stílust. Kőbányán (12.36) az afro barna sört kér, és Ferihegyig (12.42) a közbiztonság a téma. Sommás és cinikus megállapítás a kormány álláspontjáról útitársa részéről: „közbiztonság van, csak a kommunikációja rossz”. A cigány mindeközben három telefonon lakáshitelt intéz. A tükörből lesem őket: unott arcok, „essünk már túl ezen is” kifejezéssel. Ceglédnél (13.17) Kriszta elindul a kocsival, hátha lesz egy kis bevétel. Gyors kör, és nem kell újratölteni a kosarat, amikor visszajön.

Utasriasztó akció

Szolnoktól (13.36) sem változik a büféforgalmi helyzet, így egy közös cigizés közben Kriszta elmeséli, hogy három éve ebben a kocsiban még külön szakács, kosaras kocsizó, felszolgáló és hétvégén még egy plusz pultos is dolgozott. „Most egyedül vagyok, mint az ujjam. A legtragikusabb nap az úgynevezett City-szerda: helyjegy nélkül lehet utazni. Jöhet mindenki, hátha megkedveli az IC-t. Hát jön is mindenki, van dolguk a takarítóknak.” Kriszta szerint visszájára fordult az akció, sokan éppen az ilyen zajos-koszos utazásoktól akarják magukat megkímélni, ezért választják az IC-t, de ezeken a napokon megrémülnek: már itt is ez van? Inkább összeállnak, és kocsival mennek. Még egy példa, amit tömören csak így mesélt: „City-szerda: teli van bunkókkal. Ez a kocsi nemcsak keletre, hanem délre, Pécsre is megy. Van egy család három gyerekkel, állandóan ingyen utaznak Pécsről Miskolcra. A jegyvizsgáló büntetést szab ki, felírja az adatokat, amire a válasz: minek írsz fel, úgyse fizetjük ki. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy fiatalkorúakat nem szállíthatnak le a vonatról, pénzük nincs, a kalauz kezében nincs semmi eszköz.”

A kocsiban csend, az egymással szemben ülők sem beszélgetnek. Ködös, borús az idő. A vonat dugig, de a büfékocsi pang. Kriszta hét éve csinálja, az anyja is utasellátós volt.

Püspökladányban (14.27) leszáll jó svá­dájú barátunk. A három telefon a zsebbe, söre fizetve, kalap, sál a helyén, „Helló!” Krisztának. A pályaudvart fel lehetne újítani. Hajdúszoboszló (14.43) sem különb: a pályaudvar lucskos, a vágányok melletti kék-sárga vasakon virít a MÁV felirat. Kiderül, hogy a 70 éven felüliek közül télen sokan fel­ülnek, és körbeutazzák akár oda-vissza is a hatórás utat, mert fűtenek, és csak helyjegyet kell váltaniuk. Vagy ha azt sem, akkor marad a jegyvizsgálói megértés, szánalom. Ráadásul a büfékocsiban helyjegy nélkül is el lehet tölteni az időt, más kérdés, hogy fogyasztani is kellene. Róka fogta csuka. Kriszta kérdésre fejben számol: felére esett vissza a forgalom az utóbbi három év alatt, és ennek az ötven százaléknak a fele is a kosarazásból jön össze. Pedig a konyha jó, az adagok nagyok és nem drágák. A munkarend egyszerű és követhető: öt nap meló, ugyanannyi pihenés. A jövedelem fix, de a jatt is hozzájön. Ez a büfékocsi kétszer „alszik” Miskolcon és Pesten, és egyszer Pécsen. A pes­ti, a Keleti melletti vas-utasszállóról mondja: „Nem egy Hotel Hilton.” Elméletileg neki is jegyet kell vennie, ha nem dolgozik. Kriszta Debrecen mellett lakik, de ha mondjuk Pécsett végez, és hazamenne, akkor bazírozhat arra, hogy a kalauzok, a jegyvizsgáló kollégák természetesen ingyen viszik őt. Bár egyszer egy fővizsgáló a kolléganőjét megbüntette…

Debrecenben (14.55) Novák úr és az afro leszáll. Köd, köd, köd – sehol egy délibáb, egy rendőr, vagy legalább egy MÁV-vagyonőr. Az árvalányhajas népviselet sem dívik már – agyoncívisedtünk. Sokan szállnak fel. Nyíregyre? A Keletibe tartanak?

A büfében egyedül vagyok. A hangosbemondót túlharsogja az üres és teli üvegek csörömpölése a pultban. Fiatalok, diákok húzzák bőröndjüket a peronon. Mindannyiuk arcán a legpocsékabb időben is elmaradhatatlan, összetéveszthetetlen vigyor: vége a sulihétnek, irány haza.
Hozzánk mindössze egy fiatal érkezik. A srác kontinentális reggelit kér – délután 3-kor. Csodálkozik, hogy nincs. Virslit kap.

Nyíregyháza (15.26) a fordulópont. A kalauz elköszön, neki már csak egyszer kell leszállnia. Érdekesség: a MÁV-nál nem hiszik el, hogy valaki a Nyugati pályaudvar–Keleti pályaudvar útvonalat akarja. Erre nincs jegy, csak Nyíregyházára, menettérti. Egyre sötétebb minden. A virsli elfogyott, további rendelés nincs, csak üres tekintet a szemüveg mögül a zord idő ködébe.

Utascsere. Fásult, fáradt emberek baktatnak a peronon. Egy-két szülő toporog gyermekét várva, de az egész reménytelenül sivár, unalmas. A vonat két percig állt. Eddig bírta.
A büfékosár harmadik körére indul. Hátha. De nem. Ez volt a leggyorsabb kör.
Krúdy utazhatott így, ahogy most én. Tét nélkül. Figyelni, észrevenni, gondolkodni és fogalmazni.

Nem csak büfés, de jósnő is

Az asztalon meggyes alátét, bordó-fehér abroszkombináció, művirág, coca-colás sótartó. Kriszta meséli: a 150 forintos műanyag virágot ellopták. De miként látja hősnőnk az utasokat? Mi az oka a forgalom-visszaesésnek? A hazaira rágyűrűző gazdasági világválság? „Nem hiszem. Árat sem emeltünk, mert így még elfogadható, és tisztes adagot is tudunk adni. Valami miatt mégsem ülnek be. Azt vettem észre, hogy az utasok türelmetlenebbek, idegesebbek. Gázolásnál azonban fürtökben lógnak az ablakokban, ajtókban.”

Tapasztalata szerint egyre több az öngyilkos, tavaly tavasszal egy hónapon belül négy gázolás volt, ebből három nyílt pályán, azaz nagy valószínűséggel öngyilkossági szándékkal. A borús közhangulatot az is alátámasztja, hogy már a vendégek sem olyan nyitottak, mint korábban, nem beszélgetnek. Érdekes, hogy gázolásnál megnyílnak, „végigpofázzák” onnantól az utat. Félelem? Jobb elterelni a figyelmünket?
Tokajnál (15.51) krosszmotoros száguldozik a sínek mentén. Sötétedik. Szerencsnél (16.05) már kivilágított a pályaudvar. Fény a délutánban. Kriszta – nevetve meséli – amúgy rossz ómen. Történt, hogy kivették a kocsiját Pécsett, így hazamehetett Debrecenbe. Kulcsnál gázolás történt a vasúti átjáróban (az áldozat egy, a Déli pályaudvaron dolgozó jegyvizsgáló volt, aki megszokásból úgy tudta, hogy ilyenkor nem jár ott vonat, de akkor éppen járt, szerencsére bordatöréssel megúszta), mozdonycsere három óra állással. Aztán a Nyugatiból indult tovább Debrecenbe, de még a start előtt megjósolta, hogy vagy gázolás, vagy felsővezeték-szakadás lesz. Nos, az előttük lévő vonat Szolnoknál gázolt, míg Krisztáéknak Kisújszállásnál volt felsővonalvezeték-szakadásuk.

Miskolc (16.29). Valami megpezsdül. Ismert író, szerkesztő foglal helyet lendületesen, és kapásból rendel: kisgösszerunikum. Halvány reménysugár.

Felvetem, hogy Kriszta jobban ismeri az országot, mint a politikusok. Határozott igen a válasz, szerény mosoly kíséretében.

A politikusokkal keserű tapasztalata van. Korábban a hétfői parlamenti ülésnapokon ezen a keleti szárnyon bevezették az úgynevezett „Rapid IC-t”, amelyen a képviselőknek első osztályra szóló fedélzeti kártyájuk volt (ingyen, természetesen), ami egy-egy kávét, teát, üdítőt foglalt magába. Már ennyi is elég lenne, ha a kiváltságosokkal szembeni utálatunkat alá akarnánk támasztani, de a történet fokozható. Az országgyűlési képviselők közül sokan (Kriszta egy bajszos emeszpést említ, de a nevét nem tudja) követelték, hogy szervírozzák ülőhelyükre az ingyenitókát. Ráadásul a hétfő reggeli járatokon – akkor még – sok volt az utas, akadt dolog a pult mögött is bőven. A körbeírt politikus bement a büfékocsiba az ingyenkávéjáért, látta, hogy sokan reggeliznek, csak úgy sorjáznak a rendelések, majd – nem várva meg helyben a kimért koffeinadagot – követelte, hogy Kriszta vigye ki a székéhez. A hölgy ki is vitte. Amikor már mindennel végzett. A kávé addigra kihűlt. Így járt.

Füzesabony (17.11). Van már egy kis forgalom is. A sztrájkokat vegyes érzelmekkel fogadja. A karácsonyi munkabeszüntetésekkel egyáltalán nem ért egyet, de a vonalbezárások miatti hosszú távon (főleg, ha kitartóak lennének, és nem kétórás bohóckodásról lenne szó…) szerinte megérné, hiszen a tervezett Eger–Füzesabony szárnylezárás az ő járatát is érinti, így rengeteg potenciális vevőtől esne el. Az ötletelések itt senkit sem hatnak meg: ha egyszer megszüntetik a vonalat, akkor az utasok – kényszerből – más, esetleg drágább megoldást találnak, és onnan már az istennek sem jönnek vissza a vasúthoz. Túl nagy tétben játszadoznak az illetékesek.

Az utolsó méterek, a vonat lassít, a számlám is megérkezik, az író is szedelődzködik. Keleti pályaudvar (18.23). Irány a troli! Összegezném magamban a negyednapot, de a letargián kívül nem sok mindent lehet mondani. Hangulattalan, neonfényes, álmosító utazás. Pedig a vonat tele volt fiatallal, az elképzelt jövővel, akik majd egyszer minden szinten vezetik az országot. De most laptopjukba meredve, ájpodjukat hallgatva, esetleg az utat végigtelefonálva kerülték ki, hogy bárkivel is beszélgetni kelljen. Mint a politikus, aki a Parlament előtt is úgy száll ki a kocsijából, hogy mind a két fülét mobiljára tapasztja, hogy még véletlenül se lehessen közérdekű kérdéssel zaklatni.

Újra végiggondolom ezt az álomutazást. Nincs sok idő. Tizenhét perc alatt a Nyugatinál vagyok. A kör bezárult.