Hogy a harcmodor a pénzre épül s a „szögesdrótnál jobban butító szólamokra”, ezt már Illyés Gyula teszi hozzá, én pedig, aki költőkön edződtem, folytatom magamban: „...bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja, ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed.” Lehet így élni? Nem nagyon. Néha tanulmányokat olvasok, nálam okosabbak gondolatait, miért történik mindez? Ewa Thompson a Nagyítás január 20-i számában Közép-Európa „diszkurzív kolonizációjáról” beszél. „Most vagyunk a második szakaszban, amikor azokkal a diskurzusokkal kell hadakoznunk, amelyek az előző korszakokban épültek ki a tudományban, a politikában és a médiában, beleértve a szókészletet és a földrajzi neveket, valamint a diskurzus korrigálására tett kísérleteket is.” Értem én, csak nem nagyon merem érteni. Változatlanul leigázottak vagyunk, méltóságunkat naponta kell megteremtenünk. A zsarnokságról van szó, ami nem ér véget halvány rendszerváltoztató kísérletekkel, melyeknek, lassan kiderül ez is, szerény mellékszereplői voltunk csupán. A nagyhatalmi erők játékszerei. A mindenkori birodalmaknak itthoni kiszolgálók és talpnyalók is kellenek, másként nehezebben menne. Talán lehetne méltóbban, kevesebb megaláztatással, ha államférfiaink lennének, nem csupán politikusaink. Akik átírják múltadat, kifosztják országodat. Most írják jövődet, dédunokáid is fizetni fogják a kölcsön kamatait, amit az országpusztítók fölvettek a te nevedben.

És most kezd igazán orrfacsaró szaga lenni az egésznek. Kampánybűz. Hogy csúnyábban ne mondjam.
Sok van, mi rettenetes, de a politikai kampánynál nincs rettenetesebb. Elfoglalja postaládádat, beleszól telefonodba. Arcodba bámul az utcán. Látszatdemokráciánk húsz éve megmutatta, micsoda mélységei vannak a hatalom akarásának, milyen gátlástalan, fantáziadús hazugságokra képes a politikai elit a szavazatokért. Csak a szavazat fontos, kerül, amibe kerül, azután pedig jöhet a szabadrablás.
Néhány igyekvő jelölt zavarában beszélni is elfelejt, valaki például megmondhatná már Bokros Lajosnak: olyan szó, hogy „hatékonytalan”, nincs. És nincs „hatékonytalanság” sem, hiába használja Bajusz úr olyan önfeledten az efféle szóförmedvényeket. Ki kellene találni valamit helyette, valamit a hatékony ellentételezésére, de az elmélyülésre a harc hevében nincs idő. Esetleg alkalmazni egy nyelvészt. Mert a hatástalanság sem azt jelenti, amire a közgazdász utalni szeretne. Én pedig nem szeretnék segíteni neki, távol álljon tőlem.

A kampányban a kampánycsend a legjobb, ezt régóta tudjuk, de addig még sokat kell várni.
A kampány sokba kerül. Iszonyú sokba, és ne legyenek kétségeink, az mind a mi pénzünk. Holott kevés pénzből is megúszható lenne. Mert minden perc „ingyenkampány” volt, amit eltöltöttünk az utóbbi nyolc évben ebben a hazában.

Megyek az Uránia Filmszínház felől a Blaha Lujza tér felé, sétálok. Nincs szerencsém, utam arra visz, ahol sorban állnak a szegény emberek, meleg levesre várnak. Valaki szatyrot szorongat, mások üres kézzel állnak. Néznek előre, mennyi van még hátra. Nem toporognak, hozzászoktak a hideghez, nem úgy, mint én, aki már abbahagytam a sétát, inkább sietek, szeretnék már a buszon lenni, szeretnék nem rájuk nézni, de nem lehet. Elfordítani a fejem? Amikor a szívem is fázik? Némelyik leheletével melegíti a kezét, van olyan, akin sapka sincs, torzonborz, ősz hajában jégcsapok is lehetnének. Vetnek egymásnak néhány szót, de inkább a földet nézik. A hétszáz-ezer éhező gyerek mellé hány éhező felnőttet számolhatunk? Hárommilliót biztos, mondta egy szakértő, akinek nincs okom kételkedni a szavában.

Ha szűken számolom is, nyolc éve volt a szocialista-szabaddemokrata kormánynak arra, hogy ez a sor most ne díszelegjen a város közepén, és még annyi helyén az országnak.

Ha valaki kampányolni akar, fényképezze le ezt a sort, és írja alá: Ezt tették velünk!

És ők még ételhez jutnak legalább ma, ha nem fogy el előlük épp abban a pillanatban, amikor sorra kerülnének. Nem fagytak meg saját fűtetlen lakásukban. Hány fagyhalott volt az idén? Összeszámolták már biztosan, szeretünk számokkal dobálózni.

A stílus maga a politika. Elég szörnyű, de így van. A szocialisták és a szabaddemokraták stílusa most a rablánc és a tyúklábmintás börtönruha, és a bujkálás, a menekülés. A soha nem tapasztalt szegénységgel, az iskola-, kórház- és óvodabezárásokkal, vasútvonalak megszüntetésével, a több százmilliós ön-végkielégítésekkel kampányolnak, és még nincs vége. Régen kezdődött, és még sokáig fog tartani. A kampány az elmúlt nyolc év teljesítménye. Nincs mese. Ezek után ígérhetnek bármit.
Nehezebb dolga van az ellenzéknek, nekik azt kell elhitetni, hogy van kiút. Nincs olyan mélység, ahonnan a magyar nép nem tudott felemelkedni. Török, tatár, osztrák, muszka, globális világhatalmak törtek ránk, és még mindig élünk. Nyolc év telt el, ennyit kaptak a kormányon lévők azoktól, kiken azelőtt már harminc évig uralkodtak. És most még ki kell bírni a kampányt is, mert ez a szabály. Ha már eddig vártunk, mi az a két hónap?

Aztán ide az üres kassza kulcsát és a papírokat, a könyveléseket, a hamis számlákat, elszámolásokat, ami még maradt, és a takarítónő sem távozhat el az országból, amíg fennáll a szökés lehetősége, mert ami itt történt, arról részletes elszámolást kérünk.

Bíróság fog dönteni és ítélkezni természetesen.

Én persze nagy álmodozó vagyok, de mi lenne velünk álmok nélkül? Mi maradna? Egy kis kampánybűz. Meg a forró levesért sorban állók. A saját házukban megfagyók. Kilakoltatottak tízezrei. A hideg elől a templomok lépcsőire kuporodók.