Mindjárt az ajtónál angyalszárnyas medve ül, jelezve, hogy kisebb mesevilágba toppan a látogató, s a helyiségben körös-körül különféle bundások sorakoznak. Van ott padon ülő, munkában elfáradt társaság ásóval, gereblyével a kézben, rózsaszín balerinaruhás medvelány képkeretbe zárva, de kosárban heverésző barna, peckesen csücsülő, hegyes orrú fehér is. A sort még folytathatnám a másik kosárban székelő brumi-családdal, ahol az elegánsan felöltözött mamának még muffja is van, vagy a felém integető, kicsit megtermettebb sárgával, amelyik szinte kiabál: Hé, én is itt vagyok! Rám is figyelj! Az ember választani sem tudna – ha lehetne –, hogy melyiket vigye haza a sokféle egyéniségű mackó közül. Mert hogy egyéniségük van, ahhoz nem fér kétség, és ebben erősít meg medvés ismerkedésem közben érkező gazdájuk, Horváth Annamária is, akinek Mackókiállítása Pécsett, a Horvát Színház épületében látogatható február 10-ig.

– Valóban – mondja –, egyéniségük és lelkük is van, azért lehet őket használni művészetterápiára, mert én bizony azt teszem.

És elkezd mesélni egy gimnazista lányról, aki már fiatalon azon törte a fejét, hogyan is segíthetne másokon. Foglalkozott nagyothalló, daganatos és később pszichiátriai betegségben szenvedő gyerekekkel, és elment Hollandiába tanulni azért, hogy tökéletesítse módszerét. Eleinte babákkal próbálkozott közelebb kerülni az elesett kis csemetékhez, de mivel a lányos fazonokat a fiúk nehezebben fogadták el, áttért a mackókra. Varrta őket különböző anyagokból a gyerekekkel együtt, és végül úgy alakult, hogy élete a mackók köré szerveződött. Három éve Brummogdát nyitott Pécsett a Ferencesek utcájában, ahová bárki betérhet egy mackóvarrásra, beszélgetésre vagy csupán felüdülésre. A történet főszereplője, aki természetesen nem más, mint Horváth Annamária, úgy tartja, neki az a legfontosabb, hogy teremtett egy helyet, amely gyermekkorában ugyanebben az utcában több is volt a kalaposnál, a bőröndösnél vagy éppenséggel a faesztergályosnál.

– Nagyon szerettem hozzájuk bekukkantani és beszélgetni – mereng el a múlton –, s ha engedték, régi szerszámaikkal eszkábáltam is valamit. Így van ez most nálam is. Persze, a kedvtelésből macit varrók mellett ott vannak a pácienseim is.

Időközben Annamária képzett mentálhigiénikus és művészetterapeuta lett. Egyik legnagyobb eredményének azt tartja, hogy a pécsi kórházakból ma is sokszor fordulnak hozzá, ha problémás kisgyerek kerül az osztályukra. Így szólaltatott meg egyszer egy beszélni nem akaró gyermeket, és segített levezetni pedagógussal szembeni agressziót. De akadt, aki kistestvére elvesztését öltötte bele fájdalmasan egy mackóba, vagy szerelmét mutatta ki mackóvarrással a Brummogdában. Akár pozitív, akár negatív érzelmeket varrnak ki magukból a medvevarrók, Annamária mindig örül, mert kísérőjük lehet saját önkifejező vagy öngyógyító útjukon. A pécsiek már minden bizonnyal ismerik őt és mackóit, de az oda látogatóknak is meg kellene keresniük a Ferencesek utcája 1. alatt, és ki kellene használniuk a lehetőséget, hogy nála beleöltögethetik érzéseiket egy kis bundásba. Azután türelmesen várniuk kellene két napot, ugyanis az egyik, Annamáriánál alkotó óvodásforma kisleány úgy tartja:
„Két nap múlva válik a megvarrt maci az ember barátjává, mert addigra száll belé a lélek.”

A két napot pedig elüthetnék azzal, hogy elviszik szeretteiket az Anna utcai Mackókiállításra, ahol holnap délután például Medve-napot tartanak.