A bravúros mutatványnak három körülmény is kedvezett. Egyrészt – elsősorban a korrupt és antidemokratikus kormányzás folyományaképp – erősen megcsappant a ballib médiahadak mögött álló politikai (s ezáltal némiképp a gazdasági) hátország mérete. Másrészt a nyolc évre ellenzékbe szoruló polgári-konzervatív oldal (a Medgyessy-féle cinikus útmutatást követve: akinek médium kell, gründoljon magának) tényleg hozzákezdett új orgánumok, tévék és rádiók felépítéséhez – s e normális állapothoz valamelyest közelítő fejleményt a korábban szinte monopolhelyzetet élvező véleményalakítók a „természetes” médiavilágrend megborulásaként élték meg. Harmadrészt a „jobboldali veszély” érzete felerősíthető volt azzal a nem megnyugtatóan alátámasztott vélekedéssel, hogy a „jobbosok” ráadásul a világhálót eleve nagy fölénnyel uralják.

Valóban ezen a területen, az internetes portálok és blogok piacán volt a legélénkebb a mozgás és az innováció, ám a médiatorta hipotetikus újrafelosztói figyelmen kívül hagyták azt, hogy időközben a kétosztatú médiatér – a párterőviszonyok átrendeződésével párhuzamosan – legalább háromosztatú lett: a mérések szerint legnépszerűbb jobbközép erőcentrumot egy markáns radikális balos és jobbos ellenzék támadja egy időben. A politikai jelenség elnagyolva az MSZP+MDF+SZDSZ – Fidesz+KDNP – Jobbik hármassággal írható le, s ennek az ívnek a jobb széle az internetes vetületét tekintve is meglehetősen világos.

A Jobbik radikális politikai képződmény, amely sok tekintetben felmondta a kialakult alkotmányos ethoszt, s e „forradalmiságnak” hangulatilag kedvezett az elégtelen gyurcsányista-bajnaista államműködtetés. Szalonképtelenként elszigetelni azért nem hatékony, mert a „szalonképes” erők jelentős része is átlépte a demokratikus küszöböt, sőt köztörvényes cselekményekben marasztalható el. A Jobbik radikalizmusa sem jelent ugyan kormányzóképességet (programja homályos, lyukacsos és ellentmondásos), virtuális ereje az aggályos és némiképp operettszerű párthadseregen, a katonai szervezettségű, végletekig lecsupaszított permanens kampányon és a kormányzati ártatlanság vélelmén nyugszik. A parlamenti küszöb megugrásához azonban a virtuális térben is taktikáznia kell.

Gondosan kimért média-munkamegosztásra eddig is volt már hazai példa (például az MSZP holdudvarába tartozó mérsékeltebb Népszabadság és radikálisabb Népszava között), „internetes hármasútra” azonban még nem. A Jobbik holdudvarában a viszonylag visszafogott, ásításra késztető jobbik.hu pártportál, a még törvényesen radikális barikad.hu és a zsigeri gyűlöletre építő, homályzónában és törvénytelenül működő kuruc.info összjátéka valósul meg. A harmadik kapcsolata az előző kettővel formálisan nem kimutatható, szakmailag, a propagandista fogások áramlását, a hírcserét tekintve azonban nyilvánvaló.
A Barikád hetilap printváltozatát a jobbik.hu is reklámozza, a barikad.hu publicistái közül pedig mára lényegében kikoptak a „külsősök”: Morvai Krisztina, Szegedi Csanád, Vona Gábor a mozgalomból párttá lett akciócsoport plakátarcai. Egy hét működése alapján elmondható, hogy a portál jelmondata („Döntsd el, melyik oldalon állsz!”) csupán lózung, hiszen a politikai nyílvesszők az MSZP és a Fidesz irányába egyaránt zuhognak: ők legalábbis nem döntötték el. Az MSZP-kritika azonban szembetűnően bágyadt, míg a Fidesszel való konfrontáció élénk.

Ez utóbbi a vizsgált héten Varga Imre eszmefuttatásában csúcsosodik ki, aki szerint a Fidesz 1998-tól 2002-ig tartó időszaka cáfolja, hogy képes volna „a magyar érdeken alapuló felelős kormányzásra”. Az elnyújtott bűnlajstrom után (melynek felületességénél csak a csúsztatásai szembetűnőbbek) az Orbán Viktort célzó karaktergyilkossági kísérlet sem maradhat el. „Fellépése azonban több alkalommal is hiteltelennek bizonyult a nem feltétlenül fideszes elkötelezettségű állampolgárok számára. Az eredményt illetően még a verbális félidiótaként megnyilvánuló Medgyessy Péterrel szemben is alulmaradt, míg a rutinosan hazudozó Gyurcsány Ferenc egyszerűen leiskolázta.” A szerző érzi, hogy saját befogadói közegében is túllőtt a célon, ezért visszakozik, de csupán azért, hogy később még mélyebb virtuális bugyorba küldhesse a politikai vetélytársat. „Mindezen tények ismerete persze nem jelenti azt, hogy egyenlőségjelet kell tenni a Fidesz és az MSZP közé. (…) A Fidesz által követett, az igazságosságra, a törvényességre és a nemzeti érdekre is tekintettel lévő politikát össze sem lehet hasonlítani az MSZP nemzetrontó ámokfutásával. Ugyanakkor a Fidesz vezetősége, értelmiségi holdudvara is szervesen beletartozik abba a »politikai elitbe«, amely lepusztította és elszegényítette országunkat, csődhelyzetbe juttatta és idegen hatalmaknak szolgáltatta ki a magyar nemzetgazdaságot. Az Orbán-kormány alatt pedig csupán szünetelt országunk hanyatlása, de nem következett be a káros, a nemzet pusztulását eredményező folyamatok megváltoztatásához szükséges gyökeres fordulat, hiszen akkor még Orbán Viktor is kevesebbet ígért egy valódi rendszerváltozásnál.”

Valódi rendszerváltozás tehát nem a barikád egyik vagy másik oldalán – csakis a barikádon várható. Mintha ez a dialektika némiképp cáfolná azt a politológusi vélekedést, hogy a Jobbik csakis az elégedetlen MSZP-szavazók voksaira pályázik.

Csontos János