Előbb egy Pozsonyi Ádám nevű szerzőnek a Magyar Demokratában megjelent, Harcra fel! című írása verte ki a biztosítékot a baloldali-liberális fórumokon, majd a Nobel-díjas Kertész Imre Die Weltnek adott interjúja késztetett állásfoglalásra immár jobb- és baloldalon sokakat, közéleti embereket éppúgy, mint irodalmárokat. 

Sokak pedig, oldalaktól függetlenül, a legkülönbözőbb meggondolásokból, inkább igyekeztek volna elhallgatni mindkét szöveget. („Hagyjuk már!”, „Ne feszegessük, felejtsük el!”, „Annál rosszabb, ha beszélünk róla.” „Spongyát rá!”) Miért elevenítem én most fel ugyanakkor mindkettőt? Egyrészt azért, mert a választási küzdelem kezdetén negatív példákként szeretném felmutatni, olyan idegborzoló szélsőséges megnyilvánulásokként, amelyeket legalább a kultúra, a szellem emberei, a sajtó munkásai részéről jó lenne kerülni a nyilvánosságban. Másrészt azért, mert ha jól látom, a Nagyítás létrejöttével talán az ilyen típusú nyilvánosságkritikai elemzések közzétételére is lehetőség nyílik (ezt például a maga idejében egyaránt visszaadta a legnagyobb példányszámú jobboldali és baloldali napilap, mint ahogy az akkor még egyetlen irodalmi és közéleti hetilap is).

Az első reakciók után mindkét szöveg szerzője magyarázkodásra kényszerült, s az érvelésük nagyon hasonlatos volt, ezért (is) kerülhetnek most egy lapra. Pozsonyi Ádám azt írta az utóbb pamfletnek minősített írásán felháborodók kapcsán, hogy nem értik a tréfát, nincs érzékük a humorhoz, s „aki azt az írást szó szerint veszi, nem teljesen komplett”. Ráadásul Hasek Könyvbarátok közt című abszurdjával is példálózott, ahogy a pamfletjét közzétevő lap főszerkesztője, Bencsik András a MKKE tiltakozó igazgatójának, Zentai Péter Lászlónak írott válaszlevelében Mikszáthtal, Karinthyval, Nagy Lajossal, Örkénnyel és másokkal. Kertész Imre a Die Weltnek adott második interjújában azt mondta: „A magyarok nem ismerik az iróniát – a képzetteket kivéve.” S a kérdésre, hogy a magyarok talán nem ismernék „a nemzeti önszidalmazáshoz való kedv” Thomas Mann-i vagy Karl Kraus-i és Thomas Bernhard-i hagyományait, így válaszolt: „Thomas Mann és Karl Kraus a magyar polgárság körében egykor sokat olvasott szerzők voltak. A magyar polgárság azonban meg­szűnt. Megmaradtak a nemzeti örökség humortalan védelmezői, akik minden kritikát a saját fészekbe való piszkításként akarnak megtiltani.” A humor és az irónia iránti érzéketlenség lenne tehát a magyarázata mindkét szöveg félreértésének, félreértelmezésének.

Csakhogy Pozsonyi Ádám szövegéből a tréfálkozás, a humor elemeit igen nehéz utólag is kihámozni, s az eredeti közzététel körülményei sem utaltak a pamfletszerűségre. Eredetileg maximum arra gondolhatott az átlagolvasó, vagy aki csak másodkézből értesült a szövegről (főként, ha nem ismerte Pozsonyi korábbi írásait, mint például én), hogy a szerző vélhetően nem komplett, csupán egy eszement blogger, aki véletlenül beszabadult a nyomtatott sajtó keretei közé; ezért legyintett egyet, és továbblépett. Azok a baloldali publicisták viszont, akik egyrészt tudták, hogy a Demokrata régi és rendszeres munkása a szerző, aki nem először fogalmaz meg efféle, a szélsőjobboldali, magát nemzeti radikálisként hirdető fórumokon komolyan vett és népszerű, de másutt, és nem csak a baloldalon, joggal félelmet keltő gondolatokat, úgy gondolták, itt az újabb kiváló alkalom ütni egyet a jobboldalon általában, lehetőleg egészen Orbán Viktorig eljutva (aki egy régebbi gyenge pillanatában valóban népszerűsítette a Demokratát).

Annak a „szellemes” (idézőjelbe teszem, hátha valaki nem érti az iróniát) ötletnek a megfogalmazására, hogy „Három-négy fős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a ballib hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait”, például az a felismerés készteti a szerzőt, mely szerint „politikai és szellemi elitünk idegen”, s ez a mindig célirányosan hamis állítás valóban nem igazán humoros gondolatmenetek kiindulópontja szokott lenni. Ahogy a kis szabadcsapatok indulójának szánt rigmus is („Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok!”) csak azok számára tűnhet humorosnak, akik nem olvastak még semmit a nevezett szerzőktől (vagy Esterházytól, Bächertől, akiknek a könyveit szintén nagy ívű mozdulattal hajíttatná a kukába), ellenben sokat olvastak (vagy csak hallottak) Pozsonyitól s a hozzá hasonlóktól. Azt a megfogalmazást is nehéz tréfás kedv termékének tekinteni, mely szerint az említett, a magyar irodalmat remek művekkel (is) gazdagító jeles írók „gyilkosaink, és mérgeiket ki kell iktatnunk a szervezetünkből”, főként a következő logikusnak tűnő érv miatt: „ők is kiiktatnak minket, csak jóval nagyobb háttérrel, jóval aljasabban, és még csak nem is titkolva”. Az írásmű „kultúrrendőrség” felállítását szorgalmazó bevezetőjének és „szent küzdelemre” felszólító záróformulájának van egyedül némi pamfletszerűsége, ami utalhat arra: szerzője tudatában van annak, hogy megvalósíthatatlan hülyeség ez a kommandózás, könyvirtás, csakhogy a szöveg egésze azt is sugallhatja sokak számára: erre, valami ilyesmire lenne szükség pedig. Már csak amiatt is, mert Pozsonyi többes szám első személyt használva, az idegeneknek kiszolgáltatott magyarokkal látszik azonosulni olyan orákulumként, mint aki az ő (a mi) érdekei(n)ket védi, az ő (a mi) nevü(n)kben beszél. Pedig nem. Kikérjük magunknak mi, magyarok. (A félreértések elkerülése érdekében maradjunk inkább az én-nél, én, egy hite szerint jóravaló magyar ember, kikérem magamnak.)

Kertész Imre eredeti interjúja mellett is tovább lehetett volna lépni elvileg, akár annyival, hogy az idős, nyolcvanéves, vélhetően nem teljesen egészséges, talán mentális problémákkal is, de bizonyára identitászavarokkal küzdő író régebbi és újabb keletű sérelmek által motivált, első látásra is könnyen cáfolható szavait nem kell túl komolyan venni. Csakhogy egyrészt nem egy századrangú publicista nyilatkozatáról volt szó egy nem igazán jegyzett lapban, hanem egy, a Nobel-díj következtében világhírűvé vált íróéról a Die Weltben. A „nemzeti önszidalmazástól” korántsem idegen magyar irodalmi hagyományok szerint ráadásul az író felelősséggel tartozik a szavaiért (mind az írottakért, mind a nyilvánosság előtt elmondottakért), nem beszél összevissza, főként, ha nemzeti ügyekről nyilvánít véleményt. Nem véletlen, hogy a magyar írótársadalom többsége is komolyan vette Kertész szavait, nem talált benne sem humort, sem iróniát. Ami meglepő és el is szomorító ugyanakkor, hogy csak viszonylag kevesen utasították el (lásd a Litera internetes portál sorozatát például!), inkább bólogattak és mentegették, netán az igazsága mellett érveltek, mint Bauer Tamás is, aki egy félkolumnányi ÉS-oldalon állította, hogy Magyarországon „a szélsőjobb és az antiszemiták diktálnak”. Pedig ez még úgy is nagy szamárság, ahogy inkább fordíthatók az elmúlt tíz év eredményére utaló Kertész-szavak: „határozzák meg a közbeszédet”, „váltak hangadóvá”. (Ej, ej, csacsi öreg medvék!) Hát hogyan válhattak volna hangadóvá, hogy diktálhatnának? Az elmúlt tízből lassan nyolc évben kik voltak hatalmon, kik határozták meg a médián keresztül a közbeszédet? Kiknek a részbeni szellemi tevékenységének az eredménye (jórészt) a szélsőjobboldali radikalizmusok megerősödése a szellemi életben is? S azért, mert az internetes nyilvánosságban viszonylag nagy teret kapnak, vagy egyik-másik napilapban, hetilapban egy-egy valóban vérlázító cikk erejéig időnként helyet kapnak szélsőséges nézetek, abból miért következne, hogy hangadóvá is váltak? Ha valóban a szélsőjobb és az antiszemiták diktáltak volna az elmúlt tíz évben, vagy akár csak ma, akkor valóban olyan hatalmi és szellemi közállapotok lettek volna, lennének, mint amilyenek voltak, vannak? Nem kívánom sem Kertésznek, sem Bauernek, sem magamnak azokat a viszonyokat, amelyeket ők diktálnának, és hiszem is, hogy Magyarországon soha többé nem lesz olyan időszak, amikor ők diktálnak. Szabad-e hát vicces kedvünkben úgy jellemezni a közállapotainkat, mintha ez máris így lenne?

S miféle nemzetkarakterológiai kutatások eredményeként, kik rögzítették azt, hogy „a magyarok régi káros szenvedélyei – a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam (s hogy ezek, ráadásul – E. T.) – jobban jellemzők, mint valaha”? S van-e abban egy szemernyi igazság is, kedves egyetértő írótársaim, hogy nálunk se a háború, se a fasizmus, se a szocializmus, „semmi nem kerül feldolgozásra, mindent csak megszépítenek”? Hát az a sok társadalomtudományi, történetírói, esszéírói és szépírói munka, ami az elmúlt évtizedekben ezen a téren született, az mind smafu? Nyilatkozhat felelősséggel ilyen súlyú kérdésekben egy ember, aki saját bevallása szerint a szocialista évek alatt egyetlen államilag engedélyezett könyvet sem olvasott? (Amit egyébként elég nehéz elképzelni.) Azóta pedig többnyire külföldön, Berlinben él, és onnan nézi le az őt díszpolgári címmel kitüntető Budapestet, amint „teljes mértékben balkanizálódott”, ahelyett, hogy arról értekezne, milyen szellemiségű két évtizedes politikának is a következménye a mai Budapest.

Kertész Imre nem először fogalmazott meg effajta radikális, szélsőséges gondolatokat a magyarokkal, Magyarországgal szemben, nehéz azonban mind a külföldi, mind a hazai nemzeti önostorozó hagyományokkal rokonítani az ő magatartását, mivel a mostani elhatárolódása a nemzettől („Ne minősítsen engem magyarnak […] A faji, nemzeti hovatartozás rám nem vonatkozik.”) szintén nem újdonság. A Nobel-díjas író a maga kritikáját kívülről, távolról és felülről fogalmazza meg már régóta, nem belülről, a nemzeti kultúra részesének nézőpontjából. Természetesen ehhez is joga van, és természetesen az effajta nyilatkozatokkal sem tudja már kiírni magát a magyar irodalomból, a jobb művei (Sorstalanság, Az angol lobogó, néhány elgondolkodtató esszé) már örökre a magyar irodalom részévé váltak. Engedtessék meg azonban nekünk is, azoknak a humorral megáldott vagy humortalan magyaroknak is, akik nem tudunk azonosulni az ő nézőpontjával, hogy az egyáltalán nem humoros és tételszerűen hamis, bennünket magyar mivoltunkban is sértő állításait visszautasítsuk, kikérjük magunknak (bocsánat, nekem engedtessék meg, hogy kikérjem magamnak).

Bizonyára sokakat felháborít, hogyan merészelem én egyáltalán egy lapon említeni a világhírű írót és az egyelőre csak minél nagyobb népszerűségre ácsingózó publicistát. Kertész és Pozsonyi szövegében pedig, a már említett észjárásbeli párhuzamosságokon túl, egyaránt lehetett érezni még valamiféle provokatív szándékot is, mintha eleve azzal a céllal fogalmazták volna meg mindketten mondandójukat, hogy azzal kiváltsák a másik oldal(ak) ellenreakcióit. Mégsem gondolom a kétféle szélsőségről, hogy egymás foglyai lennének, hogy egyik hívja elő, és teszi lehetővé a másik létét és viszont. Ráadásul, eközben túlhajtva saját álláspontjukat, vélhetően inkább akaratlanul, mint tudatosan, önnön szellemiségük paródiáját is megalkották. Kertész a valódi nemzeti-közösségi kérdések iránt érzéketlen, individualizmusával, européer és ultraliberális eszmeiségével tüntető íróét, Pozsonyi pedig a nemzeti közösség képviseletét kéretlenül magára vállaló, tudatlansága és ostobasága mellett idegengyűlöletével is tüntető újságíróét. S hogy mégsem tudtunk felhőtlenül kacagni mutatványukon, annak talán az is a magyarázata, hogy a tapasztaltak szerint nemcsak az ellenoldaliak felháborodását tudták kiváltani vele, de a „humoruk” iránt fogékony emberek azonosulását is. S így, az effajta viccelődéssel, bizony, szellemi és közállapotaink további romlásához lehet hozzájárulni, ezért kérem én, hogy ne vicceljünk, ha nem muszáj.