A grendeli életmű szempontjából meghatározó ez a mondat: tehát szerinte „igazi történet” nincs. A magyar irodalomban Grendel jelentkezésével egy időben kezdtek sokasodni azok a művek, melyekben van ugyan történet, de az az eseményekből csak nehezen állítható össze. Grendel számára – tehát egyértelműen történeteiben is – az általános, az egyetemes lét a fontos: nincs műveiben kisebbségi panaszáradat, összeboruló zokogás; meggyőződése szerint egy dél-szlovákiai magyar városban vagy faluban ugyanolyan emberi sorsokkal találkozunk, mint egy világvárosban. Grendelről Szlovákiában is tudják, hogy a magyar irodalomhoz tartozik – hiszen csak fordításból ismerik –, de azért kicsit a szlovákhoz is. Ha egy kisebbségi magyar író – vallja – a szlovákiai magyar sajátosságra koncentrál, akkor kicsit félreviszi a dolgokat, mert általában az emberi sors az érdekes, és nem az a környezet, amely körülveszi, utóbbi csak motivál. Ezzel összességében egyet is érthetünk, sőt továbbmegyünk: a középszerűség ne kapjon fődíjat csak azért, mert kisebbségi. Manapság többen is állítják, hogy a felvidéki magyar irodalom nincs is, nem értékelhető; ami pedig van, az mintáit nem saját gyökereiből, hanem az anyaországból meríti. Valami mégsem stimmel, valami hiányérzetünk támad.

Régóta vitatkozunk, konferenciázunk arról, vajon használandó-e még a „határon túli irodalom” elnevezés vagy sem; egységes-e a magyar irodalom egyáltalán vagy másik oldalról: van-e a határon túli irodalmaknak külön specifikációjuk. Szerb Antal irodalomtörténete 1934-ben már külön tárgyalta az „utódálla-mok” magyar irodalmát. Trianon következményeképpen az addig egy középpontú magyar irodalom helyett több magyar irodalom kifejlődését jósolta. Formálisan ez meg is valósult: szervezetek, kiadók jöttek létre; gondoljunk a bécsi Bornemisza Péter Társaságra, a svájci Európai Protestáns Magyar Szabad-egyetemre, a hollandiai Mikes Kelemen Körre vagy a monolitszemléletű irodalomfelfogás időszakában az irányzati sokféleség megőrzésében elévülhetetlen érdemeket szerzett folyóiratokra, mint a Kalligram, a párizsi Magyar Műhely vagy az újvidéki Új Symposion. És vitathatatlan ezen színtereken – akár akarja az alkotó, akár nem – a különélésből fakadóan a magyar nemzetiség politikai és társadalmi helyzete a határon túli irodalomban tükröződik: a megtorpanások, az előreszökellések, a vesztett szituációk és az eredmények, vagyis a nemzetiségi létforma változásai híven és rendre megjelennek. A határon túli magyar irodalom kérdésköre azonban másként is megközelíthető.

Amikor csaknem kilencven éve egy rossz politikai döntés az ország határait a nemzet természetes lakóterületén belül vonta meg, szétroppantotta a szellemi infrastruktúrát, elszakította egymástól egy szerves fejlődésében kialakult intézményrendszer elemeit. Ma már látjuk a húsbavágó következményeket. Igazat kell adnunk Bodor Ádámnak, a Kossuth-díjas erdélyi magyar írónak: nemcsak az eltávolodó magyar régiók váltak provinciákká, de vidékiessé vált az anyaország közgondolkodása is. A tények magukért beszélnek: lakóhely alapján magyar írók tucatszám maradtak ki a magyar tankönyvekből, vagyis a magyar nemzeti kultúra mozgásából, a nemzettudatból; és figyelem, ne tévesszen meg senkit a szomszédos országokkal való közös kiadások három- négyezres példányszáma – ezek az alkotások jórészt a közgondolkodásba sem kerültek be. A hazai irodalomtörténet – természetesen volt ez esetben is kivétel – atyáskodva szemelgetett a határon túl keletkezett értékek között, néhány alkotó kiemelésével letudta kötelességét, felelősségét. Az egy-két kiemelt alkotói életmű elfedte a többit. Ki kell mondanunk: méltatlanul leértékelődött legalább két alkotói nemzedék munkássága. S ehhez hozzá kell vennünk, hogy a Nyugatra távozottaknak még a nevét sem volt szabad leírni. Még rosszabb a kép. De adódik a kézzel fogható feladat: meg kell próbálni az elhallgatott életműveket visszahelyezni oda, ahova mindig is tartoztak, a magyar irodalomba. Mielőtt a felejtés végképp el nem tünteti őket.

Tehát el kell fogadnunk azt a felfogást, mely szerint a határon túli irodalmak fő sajátossága elsősorban nem alaptermészetükben keresendő, hanem abban a történelmi helyzetben, amely Trianon következménye, amit a magyarországi internacionalista szocializmus csak tovább erősített. A felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi, a délvidéki, végül az emigrációs magyarok kultúrája, irodalma kívül rekedt Magyarországon, tulajdonképpen a magyar kultúra ezen szegmense elérhetetlenné vált a magyarországi befogadók számára. Nem ismerhette meg igazán Magyarország az egykor koherens egységet alkotó területrészek irodalmi műveit és alkotóit. És viszont; vagyis az irodalom „csempészáruvá” vált. Nyilván a földrajzi elhatárolódásból következik a határon túli magyar irodalom másik sajátossága: a részleges magyarországi közvetítettség. Bár jelentek meg magyarországi kiadóknál határon túli szerzők művei, másrészt egyes határon túli kiadók jól terjesztették könyveiket Magyarországon is, a határon túli folyóiratok hellyel-közzel elérhetők voltak Budapesten és a megyei könyvtárakban, Magyarországról mégis csak egy kis része volt látható annak, amit az erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyar kultúra létrehozott. Tudom, az Európai Unió, az internet világában sokat változott a helyzet, de még mindig sok a restancia, nagy a felelősség. Nem azért kell határon túli magyar irodalomról beszélni, mert az unikum, hanem azért, mert kevésbé láttuk és látjuk az anyaországból, hogy milyen.

Visszautalok a már említett gondolatra: az anyaország és a határon túli irodalom kapcsolata két irányban működik, illetve nem működik. A határon túlra is elsősorban az jutott el, ami a legnagyobb kiadóknál jelent meg, tehát ez esetben is csak a jéghegy csúcsa látszott az anyaországi irodalomból. Nagy Gábor szavaival pontosan annyi, amennyit Frankfurtnak, a nagyvilágnak akarunk megmutatni. Pedig kár, mert a Frankfurti Könyvvásáron a határon túli irodalmat is meg kellene mutatni, mert a határon túli szerzők kihagyásával a magyar irodalom fontos darabjait zárjuk el Európa és a világ elől. Csak nem saját magunk rajzoljuk újra a harmadik évezredben a „szellemi” trianoni határokat – Tamási Áron, Szi-lágyi Domokos, Sütő András, Gion Nándor, Dobos László vagy Duba Gyula elhallgatásával? A sort hosszan folytathatnám.

Nyilvánvaló, hogy a kisebbségi sorsban született magyar írók és műveik számontartása nélkül a magyar irodalomról alkotott kép csonka lesz. De nem ez a legfontosabb. Hiszen mondhatjuk, hogy nem nagy ügy, hiányzik néhány fejezet, néhány kötet, néhány alkotó. Majd az összes irodalomtörténetünk ilyen. Ennél nagyobb baj az, hogy a nemzeti önismeretet meghatározó nemzeti kultúra egésze szenved hiányt. A delphói templom márványfalán volt olvasható a hét görög bölcs egyikének tulajdonított tanítás: Ismerd meg tenmagad! Mi, magyarok régóta birkózunk ezzel a kegyetlenül nehéz feladattal. És érthető: többször magunkra hagyott Európa, fél országunk fölégették, birtokba vették, hatalomért torzsalkodva aprópénzért elkótyavetyélték a hazát. Szigethy Gábor párhuzamával élve: voltunk csoda szabadságról álmodó kuruc, voltunk okosan mérlegelő labanc, aki bölcsen igazította lépését az erős szomszédhoz, de valahogy mindig végvár, mindig gyepű maradtunk. Talán pont ebből következik, hogy még ma is ismerkedni kell önmagunkkal. Keresztury Dezső szerint a nemzeti önismeret három pillére: a múlt emlékezete, a jelen adottságai és a jövő álmai.

De mire emlékezzünk a múltból, mennyire lehet okosan felmérni a jelent és mennyire merünk nagyot álmodni? Minderre az igazi, felelős irodalom, s persze általában a nemzeti kultúra adja a választ. A nemzeti önismeret vagy nemzettudat a nemzeti kultúra egészében mutatkozik meg. Még akkor is igaz ez, ha az irodalom szerepe a nemzeti tudat ápolásában évről évre csökken, és a nemzeti tudat alakulása egyre kórosabb jeleket mutat. Az egységes Európában egységes magyar irodalomban, egységes magyar kultúrában, egységes magyar múltban kell gondolkodni, ahogy Cs. Szabó László is vallotta; az egyes határon túli alkotói életművek értékelése nem pusztán irodalmi kérdés: a magyar szellemi élet önismeretét segíti. Az eltérő ízlésirány, a különböző alkotói magatartás nem kizárja, hanem kiegészíti egymást; ez a szemlélet nem a kirekesztésekkel, hanem a teljesség igényével határozza meg magát.

Tehát a kisebbségi problematikával való foglalkozás nem ásatag nacionalista meggondolásból, hanem a teljesebb megismerése miatt, illetve az emberi létezés egyik lényegi vonásaként lehet érdekes – ezen a ponton a kisebbség fogalma egyértelműen túlnő a nemzetiségén. A közép-európai történelmi tapasztalatok ismeretében nem szabad egyszerűen magyar ügynek tekinteni a kisebbségi irodalmat, inkább a régió közös sorskérdésének. Itt kanyarodunk vissza Grendelhez: a művészet szempontjából valóban az egyetemes emberi sors az érdekes. De tegyük hozzá, hogy a műben – ha jelentős alkotásról van szó – letagadhatatlanul és akár szándék nélkül is benne kell legyen a régió, a sajátos kisebbségi magyar környezet.