Szokurov Taurusa* felbőszítette a zsűri egy részét, bizonyos tagjai azzal fenyegetőztek, hogy otthagyják a zsűrit, és megszakítják a fesztivált, ha bármiféle elismerésben részesül ez a munka. Mi válthatta ki ezt az ideges reakciót?

Talán az, hogy a film főszereplője Lenin agya. Pontosabban az, ami a fejében volt. A rendezőt a szovjet vezér életének utolsó hónapjai foglalkoztatják, amelyeket egy gorkiji dácsában töltött. A következőket olvashatjuk Lenin címszó alatt erről az időszakról, valamint Vlagyimir Iljics agyáról a két világháború közti Lengyelországban igen népszerű Ultima Thule Enciklopédia hatodik kötetében:
„Lenin Gorkijban, egy rabolt villában haldoklott. A felesége, Krupszkaja gondozta. Orvosokat – egyetlen kivételtől eltekintve – nem engedett magához, magatehetetlen kalmük koponyájában pedig lassan, megállíthatatlanul rothadt az agya. (…) Amikor a halála után felnyitották Lenin koponyáját, büdös zöld lé ömlött ki belőle. Mielőtt végképp szét nem folyt, ez a néhány bögrényi bűzös nedv idézte elő az emberiség történetének kétségtelenül legnagyobb kataklizmáját.”

A fenti mondatokban az a legmegdöbbentőbb, hogy egy enciklopédiában jelentek meg. Általában ugyanis azt feltételezzük, hogy az enciklopédiák objektíven ábrázolják a dolgokat. Pedig már maga az ilyen vállalkozás is ideológiai eredetű. Diderot és a francia enciklopédisták meg akarták változtatni a világot, és hogy ezt megtehessék, ahhoz előbb új leírást kellett készíteni róla. Ezért született meg az enciklopédia gondolata, melynek abban rejlett az ereje, hogy szerzői a valóság objektív ábrázolására törekedtek, vagyis olyannak akarták leírni, amilyen. Valójában azonban mégis inkább a valóságról alkotott elképzelésüket fejtették ki világnézetük szellemében.

Ez tisztán látható, ha belelapozunk a Nagy Szovjet Enciklopédiába, bár a kommunista időkben már az indoktrináció egy másik csatornája kapta a legnagyobb hangsúlyt. Nem véletlen, hogy a Kreml dolgozószobáiban született meg az a mondás, mely szerint „az összes művészetek közül a legfontosabb a film”. A film szerepe azóta sem változott, talán ezért is reagálhatott olyan idegesen a cannes-i zsűri.
Hisz vannak, akik úgy tekintenek Leninre, mint nagy hősre, a forradalmár mintaképére és az emberiség felvilágosult részének vezérére, mások szerint maga a megtestesült gonosz, véreskezű bűnöző, pszichopata népirtó. A filmből viszont egészen másfajta portré rajzolódik ki. Ez a kép leginkább Herbert George Wells egyik kijelentéséhez illik, aki személyesen is találkozott a bolsevik forradalom leendő vezérével, és két szóval írta le: little man. Ez a „kicsi ember” élete végén – nem utolsósorban a szervezetét pusztító szifilisz miatt – még apróbbnak tűnik. És egészen szánalmasnak.

Szokurov és a forgatókönyvíró, Jurij Arbatov felhasználta a szovjet levéltárakból megszerzett, mindaddig titkosított anyagokat, amelyek segítségével pontosan rekonstruálhatták Lenin gorkiji végnapjait. A haldokló vezér magatehetetlen, nem találja az orrát az ujjával, időnként ugat, mint egy kutya, őrjöng, mert nem tudja fejben kiszámolni, mennyi tizenhétszer huszonkettő. Valóságos dühroham tör rá, amikor megtudja, hogy az általuk használt étkészlet úgy, ahogy van, lopott. Amikor vadászatra viszik, ujjával lövöldöz, s a sofőr megjegyzésére: „jó puskája van”, így felel: „a munkásoktól kaptam”.

A házi szolgálatra vezényelt katonák vegyes érzelmekkel tekintenek rá, szerepük valahol a segédtiszt és az őr között van. Egyrészt megadják neki az emberiség történelmének legnagyobb géniuszát megillető tiszteletet, másrészt viszont megvetik és semmibe veszik; csípős megjegyzéseket tesznek rá, amikor fürdetik, testét az ágyra lökik, vagy – mint egy csecsemőt – kerekes székben a levegőre tolják.

Dosztojevszkij mondata jut eszünkbe, amikor azt látjuk, hogyan válaszolgatnak néha Leninnek: „És olyan őszinte, becsületes, ragyogó pillantást vetett rá, amilyennel mindig akkor néz az orosz, amikor hazudik.”
A film bemutatja a dácsába látogató Sztálinnal való találkozást is. A grúz uralja a helyzetet, szórakoztatja a Leninnel való társalgás, a képébe röhög Uljanovnak, aki még csak észre sem veszi ezt. Sztálin távozása után Lenin eltöpreng: „Ez meg ki volt? Grúz? Zsidó? Kár, a zsidókkal szót lehet érteni.”

Mint Alekszandra Tucsinszkaja írta: „Szemtől szemben a betegséggel a történelmi személyiség emberi vonásokat kap, egysze­rűen emberré válik, aki már ahhoz is túlontúl gyenge, hogy bármiképp hathasson a tőle függő ország sorsára, a magát hiábavalóan neki szentelő családra – sőt, akár önnön, szétesőben lévő személyiségére.” Tucsinszkaja szerint tragikomikus hatást kelt az, hogy Lenin globális ambíciói és hajthatatlan akarata fizikai és intellektuális tehetetlenséggel áll szemben.

Lenin elidegenedik a világtól, ez ugyanúgy magyarázható a kórral, mint azzal a gyakorlattá vált doktrinerséggel, amely – az életrajzírók egybehangzó véleménye szerint – egész életében jellemezte. A betegség – úgy tűnik – csak kiemelte személyiségének ezt a vonását.

Szokurov filmjében Vlagyimir Iljics észvesztően unalmas, színtelen alakként jelenik meg. Életét úgy éli, mint egy kis burzsoá, megállapodott polgár, közönséges bürokrata. Nincs benne semmi a szörnyetegből. Még akkor sem, amikor elalvás előtt arra kéri Nagyezsda Krupszkaját, hogy olvassa fel kedvenc részleteit – a cári Oroszország testi fenyítéseinek leírását és a Marx haláláról szóló beszámolókat.

Az így bemutatott Lenin leginkább arra a szovjet vezérre emlékeztet, akit Curzio Malaparte festett le a két világháború között. Az olasz szerző leírta a Kremlben székelő Vlagyimir Iljics hivatali működését:
„Irodájában nem hallja a vérengzés moraját. Mosolygós arccal, ironikus tekintettel dolgozza ki dekrétumait, írja cikkeit, felhívásait, leveleit, firkálgat cetliket. A régi Oroszország, a burzsoá társadalom, a nép ellenségei iránti gyűlölete indulattól mentes. A »megsemmisíteni« szónak nincs számára semmilyen negatív felhangja. Lenin gyűlölete nem érzés, még csak nem is gondolat. Idea. Ez a gyűlölet elméleti, absztrakt, sőt érdek nélkülinek mondható. A »Szörnyetegnek« van humorérzéke. Mosolyogva ejti ki a legborzalmasabb szavakat. Nem kell cinizmust keresni ott, ahol jámborságról van szó. (…) Tiszta a lelkiismerete, ha dekrétumot ír alá. Nem borzad el a saját kezétől, mint Lady Macbeth. A »megsemmisíteni, kiirtani« szavaknak az ő felfogása szerint úgymond csakis adminisztratív, bürokratikus tartalmuk van. (…) Az ilyen embereket nem ítélhetjük meg a szívük alapján, csakis a fejük jöhet számításba. Az ész, mint a perzselő nap, kiszárítja a bensőjüket. (…) Lenin modern szörnyeteg; a kispolgári fanatizmus, az elfajzott jámborság, a dialektikájában fékezhetetlen doktriner legkirívóbb példája, aki rögtön beijed, ha tettekről van szó. Számára a leggyakorlatibb probléma is néhány elvont formulára, a legtragikusabb ínség is alapkérdésekre, a legvéresebb valóság is laboratóriumi kísérletekre egyszerűsíthető. Ez a hétköznapi lelkületű, otthon ülő és nyugodt viselkedésű szörnyeteg azért idegenkedik a tettektől, mert úgy érzi, képtelen lenne aktívan ellenszegülni az eseményeknek; ez a jóember, aki egész életében habozott, engedjen-e a valóságot a saját eszméihez alakító ambíciójának, vagy attól rettegjen, hogy fölébe kerekednek az események, elpusztítják, elsodorja a hullámuk; doktrínái megroppannak és eltorzulnak a valóság súlya alatt; ez a forradalom zűrzavarában tévelygő hites ügyvédbojtár, akinek, hogy elméletét átültethesse a gyakorlatba, nem kell éreznie a kapcsolatot a valósággal – ez az ember csakis légüres térben képes működni, saját elvont akaratát csupán egy bizonyos, önkényes valóságban tudja kinyilatkoztatni, amit maga eszelt ki, maga alkot meg, amit magára, munkatársaira, az orosz népre, a proletárforradalomra, Európa jövőjére kényszerít.”

Ez a Lenint leíró, hosszúra sikeredett idézet Adolf Eichmann jellemzését juttatja eszünkbe, ahogyan azt Hannah Arendt hagyta ránk. Azért támadták egyes zsidó közösségek az Eichmann Jeruzsálemben című könyvét, mert a fönt említett személyiség nem patologikus gyilkosként, az Endlösung ördögi megalkotójaként, hanem szürke, jelentéktelen technokrataként, a hatalmas totalitárius gépezet példás hivatalnokaként lépett színre. Szürkeség, átlagosság és korlátozott szellemi horizont jellemezte, innen az alcím: A gonosz banalitása.

Lenint – bár Eichmannal szemben ő nem csupán egyszerű csavar volt a gépezetben, hanem a totalitárius rendszer megalkotója – pont ilyen banális és korlátolt típusként ábrázolja Szokurov filmje. A Taurust nézve nem hiszünk a szemünknek: egy senki, akinek tulajdonképpen nincs érdemleges mondanivalója, szellemi látóterét pedig a párt, a szocializmus és a hatalom ügyei határozzák meg, hogy tudott magával ragadni, lelkesíteni milliókat, hogyan alkothatta meg az emberiség történelmének leggyilkosabb rendszerét?

Vaszilij Groszman jegyezte föl annak idején a következő esetet: „Egy nő arról ír visszaemlékezéseiben, hogy Svájcban egyszer vasárnapi sétára indultak Vlagyimir Iljiccsel a hegyekbe. A meredek ösvényen kifulladva értek fel a csúcsra, és leültek egy kőre. Úgy tűnt, Vlagyimir Iljics tekintete mohón szippantja magába a csodálatos alpesi táj minden részletét. Az ifjú hölgy meghatottan gondolt arra, minő költészet tölti el a társa lelkét. Lenin egyszer csak felsóhajtott, és így szólt: – Jaj, ezek a mensevikek hogy iderondítanak nekünk.”

Szokurov filmjében Lenin hasonlóképpen viselkedik a halál árnyékában. Míg mások ilyen helyzetben Istenhez fohászkodnak, ő ditirambusokban magasztalja a villamosságot. Mindvégig kizárólag gyakorlati kérdések foglalkoztatják: „az orosz klíma nem kedvez a telefonhálózatnak”.

Lenint sosem izgatta különösebben Isten kérdése. A vallás ellenségnek számított, amelyet kérlelhetetlenül el kellett tiporni, ám az abszolútummal, a legfelsőbb lénnyel, a világmindenség teremtőjével kapcsolatos kérdések – életrajzírói véleménye szerint – a legkevésbé sem foglalkoztatták. Hacsak nem vált Isten pártüggyé. Ez történt, amikor 1908-ban elvtársainak egy csoportja Bogdanov, Gorkij és Lunacsarszkij vezetésével nyilvánosságra hozta az „istenteremtési” tervet. Kihirdették, hogy le kell váltani a „régi”, keresztény Istent, egy új „isten” lép a helyébe, amelyet a haladó társadalmi osztályok hoznak létre. Lenin ezt a leghatározottabban ellenezte, hiszen – mint Gorkijnak küldött levelében írja – „minden vallási ideológia, valamennyi eszme az összes istenkéről, sőt, akárcsak bármiféle kacérkodás is istenkékkel, kimondhatatlan ocsmányság”. Ekkortájt írta a Materializmus és empiriokriticizmust, a filozófia történetének egyik legdilettánsabb művét, amelyben sorra vette a nagy gondolkodókat Szókratésztől Kantig, velük vitázott a pártagitátor arzenáljából vett retorikai eszközök segítségével. A továbbiakban már nem tért vissza Isten kérdésére.

Az utolsó gorkiji hónapok úgyszintén Isten nélküli életként teltek. Halálosan unalmas, leginkább vegetációnak nevezhető ez a létezés. A rendező az elúszó pillanatok realizmusának ábrázolásával teszi kézzelfoghatóvá ezt a mérhetetlen unalmat. Fontos momentum ez: az érzéki emberek (szemben a szellemi emberekkel – Szent Pál felosztása szerint) általában úgy képzelik el a mennyországot, mint az örökös unalom állapotát. Pedig a pokol az unalmas. Az Isten nélküli élet, lévén a pokol földi pótléka, előrevetíti a jövő örökkévaló unalmát.

Maga a film címe is elgondolkodtató. A rendező elképzelése szerint ez a film a hatalom kísértéséről tervezett tetralógia második része. Az első rész, a Moloch, évekkel korábban készült el, és Adolf Hitlerről szólt. Moloch köztudottan véres, gyermekáldozatokat követelő istenség volt. A borjú pedig, mint a mammonnak való behódolás szimbóluma, a marxista eszmékhez köthető, amelyek a gazdasági viszonyok prizmáján keresztül magyaráznak mindent.

Ennél konkrétabban is közelíthetünk a címhez. A borjú egyszerűen állat, barom. Az ember, aki kizárt az életéből mindent, ami az abszolúthoz köthetné, aki a materializmus legkorlátoltabb felfogására vezetett vissza mindent, barommá válik, és baromként kezd élni.

Több forrásból tudjuk, hogy saját magát juttatta ilyen állapotba Lenin. Nagyon jellemző rá az, ahogy 1921 telén viselkedett egy moszkvai munkásklubban. Amikor a zenekar belekezdett egy régi románcba a tiszteletére, Lenin rögtön leintette, és így mentegetőzött: „Bocsássatok meg, elvtársak, de nem tudok zenét hallgatni. A zene hatására jó leszek.”

Barommá válni nem bestialitás vagy szörnyetegre valló metamorfózis. A barom nem bestia, és nem is szörnyeteg. A baromnak az a legfőbb jellemzője, hogy nincsenek gondolatai. Witkacy öngyilkosságot követett el annak hírére, hogy a bolsevikok bevonultak Lengyel­országba, mert a kommunizmusban – mint mondogatta – „a jóllakott barom gondolat nélküli vegetálása” rémítette el a leginkább. Ijesztette a bárgyú testiség, az olyan lény, amely már képtelen kitörni a szorosan vett materializmus keretei közül.

Ha az ember test és lélek egysége, akkor a kommunizmus a puszta fiziológiára, az emberben lévő állatra apellál, egyúttal harcba száll a lelki princípiummal, vagyis fellép a vallás, a kultúra és az erkölcs ellen.
Háború idején ez a legszörnyűbb ösztönök felszabadításához vezet – ahogy Andrzej Wiercinski fogalmazott – a „majom pszichotestében”. Leonyid Andrejev orosz író 1919-ben így írt erről: Lenin, aki „...fölösleges teherként kidobott mindent, ami emberi és morális, olyan lett, mint a mágnes, amely mint a vasreszeléket vonzotta magához mindazt, ami romlott, bárgyú, aljasul elállatiasodott. Ő, aki újra-egyesítette az orosz földeket, összegyűjtötte mind a börtöntöltelékeket, a sötét és vak Oroszországot, és a történelemben egyedüliként vált a sekélylelkek országának uralkodójává. Egyetlen népvezérnek sem sikerült zászlaja alá toboroznia ennyi tolvajt, gyilkost, elfajzott családszégyenét, ilyen kolosszális hadseregét az ostoba és elállatiasodott fejeknek! Bárkiket szólít is meg, hívó szavára a tolvajok gyülekeznek, akik közt maroknyian vannak csupán a tisztességes, bár nem túl okos fantaszták, a becsapott nők meg a bagolyvaksi, egyúttal érzéketlen doktrinerek.”

Amikor pedig véget érnek a háborús idők, és beköszönt a béke, a bestia barommá változik. Gondolat nélkül vegetál a karámban, őrei felügyelik és etetik. Zabálni, vedelni és üzekedni – ez minden, amivé élete szűkül.

Ilyen értelemben Lenin halála a kommunista egzisztencia tökéletes betetőzésévé vált. Ha alkalmazzuk a meghirdetett eszmék és a belőlük fakadó tettek megfeleltetésének kritériumát, elmondható, ahogy a buddhisták számára Buddha halála lenne példaadó – azaz eljutni a nirvánába –, úgy a leninisták számára Lenin halála az – vagyis baromként elpusztulni.

Szokurov filmjében Lenin mégis tesz két metafizikainak is mondható megjegyzést (bár leveleiben ő maga nevezi „ideológiai nekrofíliának” a metafizikát). Nem sokkal a halála előtt történik, melynek kivédhetetlen közeledésével tisztában van. Először magának teszi fel a kérdést: „Felkel a nap a halálom után? Tovább fúj majd a szél?” Később még így szól: „Az öröklét mély gödröt szán nekünk.” Ekkor már tolószéke rabja, levegőzni hordják. Ezeket a szavakat egyébként nem őrizték meg az archívumok. Lehet, hogy a rendező megkönyörült a haldoklón, ezért mondatja ki vele.

Maga Szokurov egy interjúban azt nyilatkozta, hogy Lenin, akit nem csupán a hatalom és a rendszer, hanem maga a történelem megváltoztatásának gigantikus tervei foglalkoztattak, egyszerűen képtelen volt normális életet élni. Hát meghalni tudott-e? – kérdezi a rendező, de nem ad választ.
A film utolsó kockáin mozdulatlan tájkép tűnik fel: zöld tisztás, felette az égen átvonuló felhők. Sokáig látjuk ezt a képet, nagyon sokáig, míg végül rájövünk, hogy ez az a világ, amelyet Lenin szemével látunk. Végül sötét lesz, vége a filmnek, mi pedig tudjuk, hogy Lenin szemhéja csukódott le mindörökre.

Fordította: WOŁOSZ VERA