De Moore sokkal inkább propaganda-, mint dokumentumfilmes, és népszerűsége is ennek köszönhető. Hollywoodot kínálja, csak másképp csomagolva. Kenyeret és cirkuszt a népnek.

A dokumentumfilm a hazai mozikban – legalábbis a hagyományos forgalmazási keretek között – életképtelen műfaj. A kínálat igazodik a közönségigényekhez; jobbára csak Michael Moore legfrissebb alkotásai érnek el szélesebb körű bemutatót, egyúttal említésre érdemes nézettséget. Mindez nem csak hazánkat érintő tendencia: Amerikában a tíz legnagyobb bevételt hozó dokumentumfilmből négy fűződik Moore nevéhez. Köztük a legújabb a Kapitalizmus: szeretem című.

Moore választott témája minden esetben telitalálat. Legyen szó a columbine-i iskolamészárlásról (Kóla, puska, sültkrumpli), a World Trade Center katasztrófájáról, utóhatásairól, George W. Bush elnökségéről (Fahrenheit 9/11) vagy az amerikai egészségügyről (Sicko), olyasmihez nyúl, ami egyáltalán nem közömbös a nézőnek. Neki magának pedig még kevésbé. A Moore-filmekben csupán a látszat szintjén jelennek meg ellentétes szakértői vélemények, nincs kimért távolságtartás az interjúalanyokkal, nincs nézőre bízott véleményalkotás. Hiszen Moore senkiben sem bízik: filmjei példabeszédek, meglehetősen egyszerű tételek (a fegyvertartás rossz; a háború rossz; az egészségügyi rendszer rossz, vagy ezúttal: a kapitalizmus rossz) vélt igazolásai, hol hatásos, de gyakrabban hatásvadász módon.

A rendező mérhetetlen magabiztossága az objektivitást csírájában fojtja meg. De legalább felettébb ügyesen csinálja. A Kapitalizmus: szeretem első jeleneteiben a kilakoltatások áldozatait ismerjük meg. Szem nem marad szárazon, amikor érzelgős zenei aláfestéssel válnak otthontalanná az eladósodott családok. Moore mégsem elégszik meg a gazdasági világválság hálás és különösen aktuális témájával. Ő a Nagy Egészet szeretné látni és láttatni, a kapitalizmus működését felfejteni, a mindennapi (amerikai) életre gyakorolt hatását érzékeltetni. Korábbi filmjeit az összefüggésekre építette (legyenek azok bármennyire is erőltetettek), itt viszont kapkod, egyik történetfoszlányról a másikra nyergel át. Hiába mutat rá izgalmas adatokra a nagyvállalatok működéséről és a dolgozókhoz való viszonyáról, ha ezek elvesznek a rengetegben. A bő kétórás játékidő egyszerre sok és éppennyire kevés: a kezdeti érdeklődés könnyen hagy alább, ha a rendező sem tudja eldönteni, milyen irányban haladjon tovább.

A Moore-film hatásmechanizmusa nem a régi. Már kevés a provokatív témaválasztás. Ami az újdonság erejével hatott a Kóla, puska, sültkrumpli idején (meg sem állva az Oscar-díjig), letaglózott a Fahrenheit 9/11-ben (ez pedig a Cannes-i Arany Pálmáig), az mostanra kipukkadt lufi. Talán itt lenne az ideje, hogy Moore elkezdjen valódi dokumentumfilmeket készíteni.

Kapitalizmus: szeretem (Capitalism: A Love Story) színes amerikai film, 127 perc, rendezte: Michael Moore, Magyarországon forgalmazza a Fórum Hungary