Szóba jöhetnének még a vasúti hidak is meg az egykor volt, mára már nem létező hidak, mint a Kossuth híd, vagy a maiak előző formájukban, vagy a tervezett, de meg nem valósult hidak, amilyenre Krúdy szerint az óbudaiak vágytak mindig is, és fogadni mernék, hogy sem Krúdy, sem a derék óbudai polgárok nem olyan hidat képzeltek el maguknak, amilyen az Árpád híd lett. Helyénvaló lenne idézni a Duna klasszikusaitól régmúlt koroktól kezdve napjainkig, és eljött már talán annak is az ideje, hogy a legújabb Duna-hídnak, a hatalmas A betűivel valóságunkba íródó Megyeri hídnak elkezdjen szövődni a maga legendáriuma. Ha a dévai kőművesek történetére gondolok vagy Beczkó várára, semmi jó válasz nem jut eszembe arra a balladisztikus kérdésre, vajon nem fog-e a hidat felépítő, de máig ki nem fizetett kis cégek, családinál alig nagyobb vállalkozások munkásainak és tönkrement tulajdonosainak átka valamiféle baljós eseményekhez vezetni a híddal kapcsolatban.

Erről jut eszünkbe a Szent Lajos király hídja című regény, amelynek hősei, mint emlékezetes, egy perui szakadék fölött kelnek át éppen, amikor a híd a mélybe szakad. Fontos végzetmetafizikai metaforaként a történet nemcsak arra hívja fel a figyelmünket, hogy mindig Isten markában vagyunk, hanem arra is, hogy a híd olyan helyszín, amelyen igen különböző irányokból érkező életvonalak futnak össze, s ez a sors­textília olyan erős fonattá sűrű­södik egybe a hidakon, hogy a karmikus térerő már-már kézzel megragadhatóvá fokozódik rajtuk. Minden hídon, mondhatnók, de a Duna-hidakon különösen, különben miért pont egy Duna-híd közepén történne meg a lélekcsere, amelynek misztikus szólítása Argentínából vonzotta idáig azt a szép fiatalasszonyt Cortázar elbeszélésében.

Mint ismeretes, a hidak értelme két partot összekötni, két külön világot, ahogyan a létra is teszi, csak az függőlegesen. De vajon szükség van-e erre igazából, mármint egybekapcsolni ezeket a világokat? Dániában született egyszer egy elképzelés arról, hogy hosszú híddal kötnék össze az egyik tengeri kis szigetet a szárazfölddel. Végül elvetették a gondolatot, amit a parlamentben kellően meg is ünnepeltek, mert ezzel a döntéssel sikerült megtakarítani már nem emlékszem, hány milliárd koronát. Akkor egy honatya nem kevés iróniával és öniróniával azt javasolta: most tervezzünk egy hidat Grönlandig, majd mondjunk le róla, s ezzel még sokkal több pénzt fogunk megspórolni.

Most elképzelem Pest, Buda és Óbuda sorsának fejlődését oly módon, hogy ezek hogyan alakultak volna, ha soha egyetlen Duna-híd sem épült volna meg. Ha soha senkinek nem jutott volna eszébe, hogy hidakat lehetne vagy kellene építeni a két part között (minek az, csak a sok pénz kidobva, üljön mindenki otthon, vagy ha nagyon erős az átkelhetnékje, üljön ladikba, a révész átviszi, ha meg nem, kivárhatjuk a hidegebb teleket, olyankor befagy a folyó, át lehet sétálni a jégen, közben akár királyt is lehet választani).

Képzeljük csak el legalább a magunk életét: életünkben hány ügyet, hány feladatot, hány reményt, hány esélyt, mennyi emóciót hordoztunk át mi magunk ezeken a hidakon, hány ezerszer kelve át rajtuk oda és vissza. És mindezt sokszorozzuk meg mások életével és a történelemmel, amely néha úgy képes dübörögni, mintha a magyar gazdaság volna a kétezres években. Merüljünk csak el emlékeinkben, kezdve Várady Szabolcs válóperes hurcolkodásától, amikor is, mint emlékszünk, a felek a költözés lázában fáradtan leülnek a híd közepén a magukkal cipelt konyhaszékekre vagy bezárólag az ötvenhat őszén ide-oda rohangáló harckocsik lánctalpainak csikorgásáig – hány születés, hány halál, mennyi eufória, mennyi gyász, mennyi megnyert és elveszített per – a végzetnek mekkora tömege, és mindez összesítve – az ember nem is érti, hogyan bírják a Duna-hidak ezt a terhet, hogyhogy nem válnak Szent Lajos király hídjaivá egytől egyig. Hogy ez sosem fordul elő, ezért kétségkívül a magyar hídépítő mérnökök tudását kell dicsérnünk. Dicsérnünk, bár dicséri önmaga az a tény, hogy e hidak nem szakadnak le hetente vagy havonta hozományaink, lépteink, terveink, tetteink, felelősségünk, mulasztásaink, szerelmeink és szomorúságunk súlya alatt.

Néha, mint egyes reklámképeken, amelyeken emberek láthatók a levegőben és ki van retusálva alóluk a ház vagy a repülőgép, én is elképzelem, hogy a hidak nincsenek is: az emberek a levegőben kelnek át egyik partról a másikra, lüktető áramlásban, enyhe ívben a Duna fölött, aktatáskájukat lóbálva, gyerekkocsit tolva, telefonálgatva, gyalogosan, avagy láthatatlan jár­művek láthatatlan ülésein. Képzeletemben nincs alattuk híd, az is lehet, hogy átlátszó, erős üvegből van s így észrevehetetlen az emberi szemnek. Így gondolok tehát néha a budapesti hidakra: emlékezetem olyankor kiretusálja őket, csak az embereket és a sorsokat vélem magam előtt látni, amint átívelnek a folyam fölött.