Az őket összekötő médium, a tévé azon gondolkodik, mit lehetne még kitalálni, hogy a két beteg még közvetlenebbül találjon egymásra. Ebben a szellemi klímában a tudományos-ismeretterjesztő műsorok a hosszú távú gondolkodás enyhelyei.

A geográfus Chris Scotese úgy döntött, még ehhez képest is leckét ad nekünk hosszú távú gondolkodásból: megrajzolt egy térképet, mely a Föld domborzatát ábrázolja 250 millió év múlva. „A különös térképen a mai, elszórtan elhelyezkedő hét földrész helyett egyetlen összefüggő szuperkontinens látszik, melynek felszíne – egyes tudósok szerint – nem más, mint egy gigantikus kiégett pusztaság. Valóban ilyen kietlen jövő várna a földi életre? A filmben klimatológusok, légkörkutatók és biológusok adnak előrejelzést unokáink számára.”

Olykor az azonos tárgyra vonatkozó különböző igazságok kioltják egymást, és a vita hevében észrevesszük, hogy már nem is érdekel bennünket, mi az igaz. Máskor az egyik igazság elfedi a másikat, és ha az elfedett igazság az értékesebb, akkor a fedőigazság hazugságként funkcionál. A hosszú távú rettegés, hogy vajon mi lesz a Földdel 250 millió év múlva, arra jó, hogy elfedje a rövid távú rettegést: mi lesz a Földdel tíz-húsz év múlva?

Körülbelül tudjuk, mi lesz. A sarkokon elolvad a jég, a Föld legnagyobb szárazföldi ragadozója, a jegesmedve kipusztul vagy – ahogy ennek már vannak is jelei – evolúciósan visszahátrál a barnamedvébe, a korallzátonyok élővilága felforr, a sivatag tolul észak felé, a homo sapiens egyedszáma elviselhetetlenné dagad, az Amazonas-őserdő eltűnik, az embereket egyre érdekesebb járványok pusztítják, elharapódzik az erőszak, és nekünk annyi lesz. Ehhez képest mivel tud lekötni bárkit egy olyan film, amely a beláthatatlan jövőt fürkészi? Mintha egy polgárháború sújtotta országban beülnénk a moziba horrort nézni.

„Lehet, hogy a Föld a katasztrófa felé tart” – mondja drámai hangon a narrátor. Nem lehet, hanem biztos, mondom a tévének. De ő folytatja. „250 millió év múlva a földrészek egyetlen szuperkontinenssé fognak összeállni. A Föld sorsa ennek a kontinensnek az alakjától függ.” Aztán Chris Scotese jön; azt mondja, jól át kellett gondolnia az alapelveket, hogy megalkothassa modelljét. Egy kaszáspókfajt vizsgálva kiderült, hogy ez az állat Dél-Amerikában, Floridában és Afrikában honos. Ezek a területek tehát a Pangea nevű nagy ősföldrészen egyek voltak. És – mivel a földtörténelem ismétli magát – megint összeállnak majd. Pangea Proxima a neve az eljövendő nagy egységnek.

De ha a földrészek, miként annak idején a szabad köztársaságok, szövetségbe forrnak is, kit érdekel ez? Az idők végén azon töprengeni, mi lesz 250 millió évvel az idők vége után, teljesen értelmetlen. Megmérgeztük az életet, mert nem voltunk képesek megérteni az időt, és most azon gondolkodunk, mi lesz akkor, ha már nem is lesz, aki megérthetné. A tudós jövőkutatás is az idő iránti értetlenségből táplálkozik. Na, ezt talán meg kell magyarázni.

A mai ember nem érti a nagy időt, és nem érti a kis időt sem. A nagy idő fölfelé, a szellem felé húz, a múlás értelme, az élet értelme felé. De az élet értelméből kihullottunk, nem tudjuk átadni magunkat ennek a húzásnak. Már nem tudjuk betölteni rendeltetésünket, mert civilizáltak lettünk, egy nagy mechanizmus foglyai. És nem érezzük a kis idő, a pillanat értelmét sem. Nem tudunk beleállni abba az időpillanatba, amely parányi, ugyanakkor végtelen. Észrevétlen szalad ki alólunk.

Bosszút állunk hát a közepes időn, a hétköznapok idején. (Ehhez még hozzáférünk.) Megérezzük, hogy összehúzott, a léttől érintetlen életet élünk, és megpróbáljuk a trükköt: összehúzódva kiterjedni. Az átlagemberben a diktátor lelöveti a filozófust. Nero megöleti Senecát. Az ember nem mer szembenézni azzal, ami a hiánnyal szembesíti, hát megöli. Megpróbálja az időt cselekedeteiből kiszorítani. „Ami gyorsabb, az jobb. Hogyan lehetne a lassúság érték?”

A szellem bosszúja, hogy tetteinkben a halott idő kísért. Súlyosabban, nyomasztóbban, felismerhetetlenebbül, tehát mélyebben. A diktátor voltaképp a költészetet öletné meg, a könyörtelen, arisztokratikus szellemre mérné mikroarisztokratikus, mikrokönyörtelen csapását. A mikroarisztokratizmus neve: felfuvalkodottság, a mikrokönyörtelenség neve: kegyetlenség. És mivel Seneca halott, már nem őrzi a Semmi kapuját egy barátságos szellem, a sötét űr kiárad hát, és elnyeli a törpe óriást. Úgy nyeli el, hogy meghagyja magában. Óriás tokban hagyja a törpét.

Elképzelem e törpék leszármazottait Pangea Proximán. A legkisebb emberek a legnagyobb földrészen. Állnak a kiégett sivatagban, amelyet szuperviharok szabdalnak. Melegük van. (Pangea Proximán a nyári átlaghőmérséklet 58 fok lesz.) Amerre a szem ellát, kaktuszok nőnek. Aztán távolról dübörgés hallik. Erősödik. Jönnek a dinoszauruszok. (Hogy ezen az éghajlaton az evolúció újra őshüllőket gyúr, arra nagy az esély, mondja egy szakértő.) Az örök visszatérés elmélete immár gyakorlat. Nietzsche szelleme mosolyog a végtelen sivatag fölött.

(Mindennapi tudomány / Apokalipszis a Földön, National Geographic, január 28. 11.00)