A válogatást egyfelől befolyásolhatta, hogy ezeknek a klasszikus, „nagy” költeményeknek az értékelése hogyan (nem) változott az idők során, és hogy melyek azok a bizonyos tragikus bel cantók (vö. Lator), amelyek már a kollektív tudatunkban élnek.

Ágh István egy iskolában tanult vers emlékezetével kezdi kitágítani személyes horizontját. Radnóti költészetével való első találkozásakor a „melódia szépsége” elfedte előtte a sorstragédiát, azt, hogy „milyen reménytelenül lépdel versről versre tragikus vége felé”. A további választások azt a kérdéskört erősítik, hogy a bárány szimbolikáját önként magára vállaló, a halállal szembenéző magatartást krisztusi szerepként magára öltő ember „miért nem próbált kitérni sorsa elől”, s a szembenézés a sorssal milyen költői mechanizmusokat indított el nála. Ezért idéződik fel esszéjében két szerelmes vers zárásként, Kodolányi Gyuláéhoz hasonlóan. Ő saját nyelvi leleményeivel, önjelzőivel illeti Radnóti költészetét, ezért kezdetben maradhat bizonyos homály az olvasóban. Az „ősbizalom” jelentése nem egyértelmű. A következő sorokban viszont magyarázatot szolgáltat hozzá: rá a versek „szinte kizárólagos inspirációjaként” kell tekintenünk. A végpólusok között formálódó életmű egyik tartópillére. Akárcsak a fény-árnyék, kozmosz-idő, idill-halál valamelyik része, az ősbizalom is párba állítható, méghozzá a szorongással. E szóban forgó polaritás-egyensúlyt Fanni teremti meg, ő lesz az ősbizalom helyreállításának (vagy létrejöttének) eszköze. Csokits János a kései versek mély érzelmi hatásáról beszél szűk­szavúan, felidézve a főváros ostromának fájó emlékét és kinyilatkoztatva azt, hogy „lelki világa a végsőkig tiszta maradt”.

A napokban elhunyt Deák László legizgalmasabb gondolatai személyes spirituális találkozást jelenítenek meg egy Radnóti-vers első sorainak érzetét keltve. Vagy ki tudja, épp fordítva, a hely és a költő szellemének jelenléte idézi fel a verssorokat, az „egyszer volt igaznak örök emlékét”. A legszemélyesebb és elvonatkoztatott élményt a színész-költők mesélik el. Lukács Sándor és Papp Zoltán a gyermekkorát, egy nyaralás emlékét, a versmondás taníthatóságának, egy verslemez felvételeinek fortélyait szövi bele a Radnóti-kultuszba. Lator László úgy véli – s ebben minden aktuális szerkesztő megegyezett –, hogy az olyan versek, mint a Töredék, Erőltetett menet, Levél a hitveshez, Tétova óda, À la recherche vagy a Razglednicák semmiképp sem maradhatnak ki a legszűkebb válogatásból sem. Írásában főként a halált mint szüntelen visszatérő motívumot emeli ki, a háttérben meghúzódó kegyetlen dráma, elháríthatatlan szenvedés iszonyata kapcsán. Ferencz Győzőnek, Radnóti kiváló ismerőjének lehetett a legnehezebb öt versre szűkíteni az életművet. Leglényegesebb észrevétele, hogy ez az életmű töredéknek maradtan is zárt egységet alkot, s hangulatában őrzi azt a diszharmóniát, mely pontosan arról szól, hogy „erőszakosan félbe fog szakadni”.

A szellemi háttér hasonló Csoóri Sándor esszéjében is. Gondolatait Radnóti szülőháza kapcsán idézi föl, mely „feledhetetlen stigmákat” hordoz: golyók és repeszek nyomait. Még a Kádár utca járókelői előtt is rejtegeti titkait, a költő felől közelítve viszont egyéniségre tesz szert. A ház falán álló márványtáblába vésett sorok – bár magukban hordozzák az egész költői életutat: a kettős gyilkosság „árán” történt születéstől a tarkólövésig – valójában az élőknek szólnak. Nekünk, tehát az utókornak „van szükségünk emlékekre, nekünk van szükségünk halállal hitelesített eszményképekre és mércére”. Csoóri a halál gondolatkörébe tartozó erkölcsi nagyság megfogalmazása révén hozza közel hozzánk emberileg Radnótit. Az előre tudott, a pontosan kiszámított halál tudata emeli őt magasabbra a halállal hol az elégiák, hol a lázadás hangján hadakozó költőknél.

(Radnóti Miklós: Levél a hitveshez, Nap Kiadó, 2009, 375 oldal, 2500 Ft)