De az igazi „bűnügy” a marcangolt, félnyolcas, félovál cipzár: szakítás, erőszak, vetkőztetés – az a Báthory Erzsébetről szóló francia film (Sapphica Sade), melyben Picasso Paloma unokája játssza a főszerepet és egy másik, egy angol: Life of a Zipp – fuldoklók tüdejének felszabadítása: hason fekvő nő hátán – a zár őrjítően bosszantó meg-akadása, vagy „géphibából”, vagy mert az ájult nő vagy a mentőorvosnő selyemhaja belekócolódott a szerkezet fogaiba, szeméremráma színes képe egy kubai néger mesés-könyvben („A Mambiala Dobja”). I. Jakab angol király (1603–1625) korabeli drámában a vetélytársnő öltözteti a menyasszonyt (liliomszag, oltárszag), most kellene a menyasszonyi fehér selyemruha hátán a szegycsonttól a tarkócsontig felhúzni a cipzárat, de a vetélytársnő ehelyett egy manikűrkészlethez tartozó mérges hegyű ráspollyal húz végig hosszú, nyílegyenes vérvonalat csípőtől mirtuszkoszorúig.

Ifjú házasok vagy szeretők az Operába készülnek, a feleség kéri a fiút, hogy segítsen a hátán felhúzni a zárat (Life of a Zipp…), de a fiút a gerincvölgy vályús fuvallata, az átsejlő melltartó-háló két kis hátsó gombjával, kötőjel gumiízületeivel, a lapocka forrón fészkelődő kagyló koporsói efferveszkálják, kapkodó karóranézés, van-e idő még egy kerevetes csókra – van, nincs, mindegy, a boldogság megtörténik, de a szemek a percmutatón, és a másodszori próbánál megakad a cipzár, se föl, se le, a nő toporzékol, csavartoszloppá tekeredik, hogy láthassa magát a falitükörben, és csontvelőt szívó daccal, haraggal egyedül akarja reparálni a Zipp-et, nem megy, a nő letépi (fején keresztül fölfelé) magáról a ruhát… milyen hihetetlen könnyedséggel olvad el a rövidzárlatos gyönyörűség tablettája a tökéletes, teljes, igazi kielégülést nyújtó gyűlöletben.

„Life of a Zipp”? a cipzár egyenlő minden „gilisztával”: vénusz-övhöz hasonló film-férgek, kipreparált uréter zsinórféreg, bélsár, modell csőféreg, középkori iniciálé-gubanc húrféreg, arabbetű drótféreg, labirintus trichina spirálféreg, horgasféreg, epileptikusan kivonagló bélcérna, töviskoszorús kehelyfejű ampullaféreg, piócák és pöfeteg Priáp-férgek.

Egy őszinte, nagyon őszinte vallásos és tudományos szó hozzád – bizonyára majd a szentség oltárára emelendő –, Orpheus atyám (tulajdonképpen éppúgy mondhatnád te nekem, mint én neked): amíg a lorettói litániát, Jézus Szíve litániát, Mindenszentek litániáját és ezt az én mostani, manifesztó litániámat nem hozzuk a párhuzamok harmóniájába, nem lesz nyugodalma lelkünknek.

A másik képről, a reneszánsz balusztrádra támaszkodó „szuperszonikus” divatszukáról eddig nem felejtkeztem el, de róla (drámai tovább cifrázással persze) talán később beszélek, úgy érzem, hogy szerény beszámolómhoz itt, a kompozíció elég mixelt-mixta törvényei szerint inkább az kell, ami – máris jön.
Egy kis filológia, egy kis bepillantás legszubjektívebb kolostori (havonként bemutatandó) Diáriumomba, aztán e kettő alapján a bolondosnál bolondosabb fantáziák, persze még az örökkévalóságon túl is: rációtól, logikától, józanságtól vemhesen. Te magad, Saint Orphée, te magad nem vagy-e ebben hasonló hozzám? – kérdezte laterna magica szemekkel „papissa”-eszű Johanna, ez a pillantása úgy vitorlázott Orpheus felé, a legpedánsabb szemorvosi pontossággal, mint Watteau társasága, mikor Cytherea misztikus, őszi, arany és szomorú, rokokó és kábítószer szigetére indul.

– A dátumok halálpontosságára te is mindig a legnagyobb aggályossággal ügyelsz Breviáriumodban Orpheus, ezt emlegetik legfőbb érdemedként, ha ebihal-inkvizítorok másban esetleg el is marasztalnak.
– Tehát először is szögezzük le, hogy Egyiptomi Mária 431-ben halt meg. Vegyük elő ehhez most a Missalét, mégpedig a május 3-dikáról szóló oldalnál, vagyis Szent Kereszt Megtalálásának ünnepénél. Itt a magyarázatban azt olvashatjuk, hogy a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepét viszont szeptember 14-edikén üljük. A Megtalálás Szent Ilona nevéhez fűződik Jeruzsálemben, ahol Nagy Konstantin császár a keresztet óriási bazilikában helyezte el, a bazilikát 335-ben szentelték föl. A Felmagasztalás: Héraclius bizánci császár (basilieus rómaion) 628-ban a Keresztet visszaszerezte a perzsáktól, akik azt 614-ben rabolták el a jeruzsálemi bazilikából. A legenda szerint Krisztus nyomába lépve, saját vállán hordozva, ostoroztatva magát helyezte el újra a templomban.

A századok folyamán, a középkor hatszázas, nyolcszázas éveiben a két fenti eseményt vagy egy napon, együtt ünnepelték, vagy csak az egyiket, vagy (széles a világ, százkarú polip vagy sárkány az Impérium): se egyiket, se másikat.

– A te és az én számomra „hivatalosnak” tekinthető Szentek Életének II. kötetében (vegyes értékéről most nem bírálkodom) az április 8-adikán ünnepelt „Egyiptomi Szent Mária Bűnbánó” életében azt olvastam, hogy Mária azokkal a zarándokokkal ment Jeruzsálembe (saját testével fizetve ki a hajóút költségeit), akik a Szent Kereszt Felmagasztalását mentek ünnepelni. Ha Mária 431-ben halt meg, nyilván nem ünnepelhette a 628-ban Héraclius által visszaszerzett Keresztet, csupán a Megtalálást, mely a IV. században történt. Viszont mivel a két ünnep később összefolyt, szétvált vagy eltűnt – ahogy elébb említettem –, és mivel Héraclius császár élete és kereszthordozása képzeletemet (és én utánam majd a te képzeletedet, Orpheus atyám) a határokon túl is izgatja; ha én írnám meg, Johanna, az Egyiptomi Mária-regényt az Amazonok római vadászaton befejezése után, én bizonyára a Felmagasztalás történetét dolgoznám fel, jó pár látványos, circus tragicus jelenettel Héraclius életéből.

– Tovább a mi (ugye kettőnké?…), tovább a mi édes filológiánk és keserű Diáriumunk, azzal Johanna Orpheus asztalára dobta az Amica képes magazint, újra és lökve, 1971. október 5. szám, a füzet gerince ismét nagyot koppant a fán. Feltámadás után, mikor szépséges testeket öltenek csontjaikra az újjászületettek, tükör előtt, budoárban, a hús- és kozmetikai holmikat szeleskedő angyalok dobják a resurrectáknak, türelmetlenül szólnak a trombiták: egy nő túl idegesen öltözködik bele a húsába, el ne késsen a Végítéletről (egyértelmű ez minden megbánt bű­nök bocsánatával) és? – gyönyörű kulcs- vagy vállcsontját kifelejti, kiejti – az a csont koppan így, mikor szemetes „kuka”-féle bádogkoporsójára visszapottyan.

Nézzük a l04. oldalt: harisnyareklám, három női lábikra gigantikus nagyításban, lépés közben, valami római vagy palmyrai széles úton vágnak át, ősrégi légionáriusok által taposott kövek, ősrégi malterral vagy cementtel összeragasztva, osztrigahéjak jegelt majonézköretben – ugyanakkor ugyanezen az úton (a Via Appia szót mindig jólesik ilyenkor kiejteni) jobbra és balra a végtelenbe futó autósztrádák, végtelen fehér csíkjaikkal az utazás örök szédületét ébresztve bennünk, aztán ezeken is túl római vagy görög romok, magános alkonyi oszlopok, bronz és rózsaszín, korinthusi habcsók és szeplős szivacs meg opál, oltárok, diadalívek, talapzatok és felül fűrészesre rágott falak. A jelzett alkonyi fény a legájulítóbb: a harisnyák vörösek, barnák, tüzesek, parázslók és lángoló Hélios-halálok, izmok és csontok alig sejtetett hullámai és elefántcsont gyermekkoponya értékű térdek, vénák ideggé magasztosult szerteszökése a bokáknál.

Még mielőtt a l05. oldalról szólnék, berregő türelmetlenséggel persze azonnal megjegyzem neked, hogy nem afféle pour la pour „leírásról” van szó: dráma, cselekvés, mitikus és praktikus jellegű mozgás tartozik hozzá.

Íme a mozgás: elővettem az én kedves Kis Gibbonomat (Róma hanyatlásáról és bukásáról), a „The Student”-s Gibbont (1901) és ott a második kötetben Héracliust studírozván olvastam arról – 26. oldal –, hogy Perzsia Bizánctól (többek között) ezer szűzleány elküldését követelte. Ha ennek adminisztrációját családi, vallási, szerelmi, pubertásos és politikai stb. vonatkozásait a realizmus kötelező és spontán felső hevületével elképzeled: kaphatsz elég drámai mozgalmasságot. Az Amicában fényképezett „égő” lábak: azonosak az ezer rabszolga-szűz vádlijaival.

És most, mikor már megnyugtattalak, hogy itt dinamikus rémdrámáról és nem holmi passzív freskók narcisse-kérődző falranyalásáról van szó, verébszerelem kurtasággal rámutathatok egy bizánci szűzre a l05. oldalon: „moda intima” – szőke nő, haját fújja, tépi, csavarja a szél, a viharba feszített aranyhullámok szinte egész arcát eltakarják; fekete csipke-melltartója a fantasztikus: sűrű, sűrű, dupla vagy tripla rétegeződésű vízszintes sáv (bár még így is kivillan egy nyúl piros szeme a szemfedő gyászkeretéből) és, ettől a „vak” (opaque) textil-tapasztól szinte függetlenül két új tárgy: fel a vállig lehellet-tüll háromszögek, pókhálónál finomabbak, éteri szférák sóhaj-hajszál rejtett térképe – rajta (contrasto! rubato!) tömör virághímzések, így úszkálnak a toalett álló- vizében a beleszórt és még le nem húzott virágszirmok, levelek, melyeket Magedyn vagy Mandolin kertészkedés közben erre a sorsra ítélt.

– Félsz, Orfeo, io e mio, hogy újra beleragadok-rekedek, fétisező természetem szerint, a csak-képbe? Nolite timere, ne féljetek, mondá az Úr Jézus. Adok előlegbe, foglalónak anekdotát erről az illusztrált lányról.
– Mondtam, hogy a tájfun vagy ciklon szőke hajával szinte feszesen bebugyolálja a nő arcát, és? – ettől: „tekintete” még bestiálisabb lesz, mintha szikrázó szemét valóban is látnók. Szépséges hárpia-haragjának oka? Édesanyja valami misztikus, vallásos, neurotikus szemérem-őrületbe zuhant, az introvertáltság vakond-útvesztőibe és freudinak nevezett süllyesztőibe, Szent József-házasságban akart élni (élni?… öngyilkos halál ez a javából!), nem engedte férjét magához, és a bizánci legenda szerint addig imádkozott az Egek Királynőjéhez, hogy az anatomice – visszaadta virginitását. A leány apja erre persze elkurvult, lányát is ostromolta, de a lány egyformán gyűlölte anyja pathologikus kolostorkodását és apja szeretőit, bordello makk ász, tök ász avantürjeit. Ha apja egyedül csak őt? De így? X nő között esetleg csak háztartási nulladik?… A hiúság és a féltékenység győzött.

De most! Mikor Héracliusnak az ezer szüzet kellett de luxe csomagolatlanságban Kozroész perzsa királynak küldenie: a leányzó kitombolta anyja iránt érzett utálatát és gyűlöletét (az anya tán még lányánál is izgatóbb volt), rohant feljelenteni, bejelenteni, elárulni és kijelenteni édesanyját – vitték is a perzsák azonnal, az elsők között az első hajóval.

A legenda szerint, mondtuk, Héraclius császár a perzsáktól visszaszerzett keresztet saját vállán hordozva helyezte vissza a jeruzsálemi Szent Kereszt-bazilikába. Nyilván nem Perzsia véres Ezeregyéjszakája szívétől, a fővárostól kezdve egészen Júdea provinciáig egyfolytában és állandóan cselekedte ezt, hanem csak ritka ünnepnapok alkalmával, akkor is rövid időre, akkor is talán egy könnyebb fajsúlyú jelképes kereszttel, akkor is egy helyettessel képviseltetve magát, elvégre Kyrénei Simon is segített Krisztusnak. Én, Johanna, úgy dolgoznám fel ezt az egyrészt római diadalmenetet, másrészt zsidó Kálváriát, hogy Héracliusnak egy-egy stációnál vagy stációk között: látomásos emlékképekben jelenik meg elmúlt élete.
– A világhatalmas Kozroész, perzsa király azzal az ürüggyel támadta meg Bizáncot, hogy az ő udvarába menekült a jogos bizánci cézár és bazileusz, és most ő, Kozroész fogja trónjára visszaültetni. Ez a „trónkövetelő” közönséges imposztor volt, kalandor, hol rabszolga, hol táncos színész, hol virágzó ifjú mágus, Janus-testű selyemfiú. Egy udvari balett alkalmával a szépfiú játszotta egy pantomimben a főszerepet, apollói örömidomait a bizánci császári korona utánzata (revü-görlök színes üvegei) glóriázta, a játék végén a humbug lampionkoronát az öregedő perzsa király ölébe tette, az ifjú maga pedig úgy hízelegte körül a királyt, mint ahogy a minden-mítoszok spirálstatisztája, az örök kígyó, akár magát Évát vagy az Élet fáját. Azóta az aranylegény, angyalarcú ördögbak a perzsa király nélkülözhetetlen kedvence lett – az ifjúnak valóban voltak zavarba ejtően tökéletes „hamis papírjai” a trónkövetelés indokolására, Kozroész részeg éjszakákon még jobbakat szerkesztett, még képzettebb svindlerek által. Kozroész közben botrányt botrányra halmozott templomban, Nagy Sándor-fürdőkben, hitvesi szobájában vagy háremében a trónkövetelővel. Az ifjú így női önkínálatok és női mérgek, kések között járhatta a kötél- vagy tojástáncot. Egy orgia alkalmával (mikor többé már nem volt szüksége a műanyag trónkövetelőre) maga Kozroész adott engedélyt választott hölgyeinek, hogy egy színdarab keretében megöljék – nyilván Orpheusról szólt a játék, akit ugyebár széttéptek a menádok –, és: Johanna kihívóan Orpheusra nézett, az ajkán fehér „rúzs” volt (a halványlila divat ide torkollott), félelmetes, meghosszabbított fekete pillái bambuszerdő sziluettje, mögötte mozdulatlanul, alig láthatóan, de annál érezhetőbben a szeme, Luna Nera de las Pupillas.

Mikor most Héraclius rituális rend szerint cipeli szent terhét: az egyik hóhér – vagy Magdolna? vagy Veronika? vagy athléta Kyrénei Simon? – kísértetiesen hasonlít erre a „vér és arany” pocsolya-komplexbe taposott trónkövetelőre. Héraclius ismerte egyébként Bizáncból ezt a hóhért, ahol kazár, arab vagy török rabszolga-kereskedők ajánlották fel neki, Héraclius meg is vette. Később egy udvarhölgy szökött el vele.
Kozroész elfoglalta Jeruzsálemet. Krisztus sírját, koporsóját meggyalázták, összetörték, a blaszfémiák gyilkos monotóniájával, nők és zsoldosok és sírrablók parázna és részeg művelkedéseivel. Katonái (királyi külön parancs és ún. egyéni akciók között ilyen alkalmakkor ugyan mikor volt hadjogi különbség?) a Szent Kereszt templomába is betörtek fáklyákkal, hetérákkal, Herkules-vasdurungokkal, a bent imádkozó keresztényeket (szinte gázkamrába zsúfolva püspököt, papot, apácákat, remetéket és névtelen mindenszenteket) lemészárolták.

Mi előtt imádkoztak? – ordítás, hisztéria, öngyilkosság, szentének és kétségbeesett istenkáromlás – mi köré gyülekeztek a halálraítélt keresztények? Egy „égig érő” arany szekrény körül, négyzet alapú hasábkolosszus. Ebben őrizték a Keresztet. A perzsa katonák nehezen gázoltak át a maguk gyilkolta tömegen; engem, Johannát, ez a vérbetapadt vergődő massza mindig azokra a szakadásig rogyasztott halászhálókban fuldokló halakra emlékeztetett, melyeket „csodálatos halászat”-ként ír le az evangélium („Nincs valami ennivalótok?” – kérdezi Jézus, Jánosban így kezdődik a dolog a 21. fejezetben, 5–6.).

Mikor valahogy mégis feljutnak a ficánkoló hullahegyen az arany szekrényhez, az ajtót nem tudják felfeszíteni, nem tudják faltörő kossal sem kilyukasztani, obeliszk-állító drótkötelekkel sem lehúzni, ledönteni. Jelentik Kozroésznek, de az nem figyel oda, részeg; a győzelmi mulatság tagjai mámorukban (úgy ránézésre) semmiben sem különböznek a templomban hörgő és nyöszörgő tetemektől – ez az azonosság mindig tanulságos és maupassant-mulatságos.

(előző rész)     (folytatjuk)