Szeméből Rabovics hirtelen felvillanó rémületet vélt kiolvasni, de csupán egyetlen másodpercig tartott az egész, beleértve a pillanatnak azt a tört részét is, amíg a felsejlő baljós gondolatot a férfi elhessegette magától. Mégis meggyorsította lépteit a folyosó végén lévő szobáig, amelynek ajtaja a hideg idő ellenére is tárva-nyitva állt. Valaki utána szólt, de meg se hallotta, le se lassított, csak a szoba küszöbén torpant meg.

Rabovics anyja az ágya szélén ült hálóingben, és komoly arccal, elmélyülten figyelte a fiatal műtőssegédet, aki a szoba közepén álló kerekes hordágyon éppen lepedőbe tekert valakit. Gyakorlott kézzel dolgozott, de az elhunyt igencsak magas nő lehetett, mert a lábait bokától már nem fedte be a pecsétes lepedő. Ápolatlan, sárga karmok meredeztek a körmei helyén, talpa mint kiszáradt, repedezett agyag sárgállott. A műtőssegéd csak akkor pillantott fel az ajtóban álló férfira, amikor az utolsó csomót is megkötötte, s a szemében ugyanaz az ijedtség jelent meg, mint az ápolónőében pár perccel korábban.
– Ugye nem a… – nyögte ki, de nem fejezte be a mondatot, inkább segítségkérően körülnézett. Az ablak melletti ágyon ősz hajú nénike feküdt háttal a jelenetnek, egy másikon valószínűtlenül kövér nő horkolt, s egy-egy horkantására végighullámzott hatalmas teste.

– Nem, nem – mondta halk, remegő, szinte bocsánatkérő hangon Rabovics anyja. Nagy nehezen belecsúsztatta lábait a papucsokba, aztán óvatosan felállt, mint aki nem tudja, mit érez majd a következő pillanatban, belebújt pongyolájába, és a műtőssegéd mellett eloldalazva Rabovicshoz lépdelt, aztán belekarolt. – Az én fiam.

Kimentek a folyosóra, s megálltak a megkopaszodott kertre néző, huzatos ablakoknál. A lehullott leveleket már kupacokba gyűjtötték, egyet-egyet mégis felkapott a szél, és végigkergetett a sétautakon. A kis medencéből, amelyben nyáron olcsó díszhalak keringtek egy nimfa porladozó szobra körül, már leengedték a vizet; a najádot fekete nejlonba burkolták, és szárítókötéllel gúzsba kötötték. A műanyag sötéten csillogott a szemerkélő esőben.

– Van mit enned? – kérdezte az asszony.
– Több, mint kéne – felelte a férfi, s mintha erről jutott volna eszébe, beletúrt a nála lévő reklámszatyorba. – Hoztam két joghurtot és friss sós kifliket.
– Elég lett volna egy – legyintett az asszony, és nyakánál fázósan összehúzta kön­y­nyű pongyoláját. – Reggelre úgyis eltűnik, amit berakok a hűtőszekrénybe.
– Beszélek a nővérrel – horgadt fel Rabovics.
– Ugyan, hagyd el, nem ő tehet róla. Nagyon kedves lány. Tényleg. Nagyon kedves.
Az asszony mintha megbánta volna, hogy panasz hagyta el a száját, még ha ilyen csekélyke is, megsimogatta a fia arcát. Az utolsó szavakat már suttogva mondta, mert a műtőssegéd éppen eltolta mögöttük a hord-ágyat az elhunyttal.
Pár pillanatig szótlanul nézték a vigasztalan kertet.
– Menjünk vissza a szobába, egy kicsit le kell dőlnöm – mondta aztán az asszony. – Holnap átvisznek a klinikára, mert csak ott tudják megcsinálni a műtétet.
– Mit mondtak, mikor?
– Dél körül, ha igaz.
– Odajövök kettőre.
– Aludd ki magad, nem nézel ki valami jól. Át kéne menned nappali műszakba.

Az ablaknál alvó öreg hölgy ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint az előbb, s a kövér nő is tovább horkolt. Zsírpárnás kezei néha megrándultak, mintha hirtelen fel akarna ülni, s arcát veríték lepte el. Rabovicsnak az a kényszerképzete támadt, hogy a nő izzadságszaga lengi be a szobát. Nézte az anyját, ahogyan nehézkesen bebújik a gyűrött kórházi paplan alá, s látta azt is, hogy a lepedő milyen foltos. Kis híján kimondta, amit gondolt, de még idejében kapcsolt. Anyja világ-életében a tiszta lélek, tiszta ruha parancsában élt, s nyilván nem a betegségét tartotta megalázónak és szégyenletesnek, hanem azt, hogy nem tudja magát megfelelően tisztán tartani. Előző napi látogatásakor szelíden leteremtette Rabovicsot kabátjának cigarettaszaga miatt. – Tudhatnád, hogy a kordbársony meg a flanel úgy beissza a füstöt, mint a szivacs a vizet – oktatta ki szelíden.

– Hiába tudom, ha az a sok ostoba alkoholista úgy füstöl a borozóban, mint a gyárkémény – próbálta tréfával elütni Rabovics, de az anyja ezen el se mosolyodott.

– Az éjjel ketten is feladták, nem csak a Rózsika. A másiknak a nevét se tudom, Isten bocsássa meg. A méltóságos asszony. Nem engedte kinyitni az ablakot. Álmában kiabált. Hogy ki örökölje a zongorát meg hasonlókat. Nem járt be szegényhez senki. Éppen tegnap volt nála a pszichológusnő. Képzeld, itt faggatta előttünk, mindenki füle hallatára. Hogy tudja-e, milyen hónapban vagyunk és melyik évben. Hogy emlékszik-e a gyerekei nevére, és hogy melyik kerületben lakik? Nem tudta, de – édes istenem – hát minek kell ez? Annyi tisztesség és jóérzés azért lehetne bennük, hogy nem alázzák meg az embert a többiek előtt. Úgyis elég nehéz. Mindent elfelejt az ember, azt is, amit eddig jól tudott. Lehet, hogy ő meg a Rózsika már…

– Kinyissam az ablakot? – kérdezte Rabovics, csak hogy megakassza anyjának komor gondolatait.
– Nem, ne, hagyd, most meg mintha rázna a hideg.
– Fülledt itt a levegő, tiszta miazma.
– De bejön a hideg.
– Azért néha mégiscsak kéne szellőztetni.
– Ne erőszakoskodj, tudod, hogy azt nem szeretem.

A férfi legyintett, végigfésülte ujjaival az asszony zilált, őszesbarna haját, és mosolyt erőltetett az arcára. Eszébe ötlött egy korábbi vitájuk, amikor anyja nagy hévvel bizonygatta, hogy Bogart a feleségével, Lauren Bacall-lal játszott a Casablancában. – Tudod, az a mély hangú nő. – Rabovicsnak különleges viszonya volt a filmmel, így hát kiigazította a tévedést. Anyja akkor kiszaladt a konyhába és a nagy bádog kávésdobozzal tért vissza, amelyen hollywoodi színészpárok képe virított, és a fia orra alá dugta. – Itt van, tessék, nem vagyok szenilis. Naponta a kezembe veszem. „Bogi and Bacall in Casablanca.” Rá van írva. – Az is egy idióta volt, aki a dobozt tervezte – zárta le a vitát  határozottan Rabovics, s ezzel akaratlanul is mélyen megsértette már akkor is beteg anyját, aki csendben visszament a konyhába, és aztán egy ideig be sem jött a szobába, ahol a fia olvasott. Ő abban a pillanatban megbánta tapintatlanságát, de már késő volt, és tudta, hogy ha tovább bizonygatja igazát, csak még kínosabb lesz a helyzet. Éjjel, miközben a szomszéd szobából behallatszó neszekre figyelt, arra, vajon megnyikordul-e az anyja ágya, amikor egyik oldaláról a másikra fordul, egyenletesen lélegzik-e, s hogy mit jelent egy-egy fájdalmas kis horkantása, nyöszörgése, már nem volt túl kíméletes magával se. Mit számít neked az egész, te hülye? – kérdezte magától. Bergman vagy Bacall, istenem, hát nem mindegy, te Okos Tóbiás? Mi közöd neked az egész szaros Hollywoodhoz?     

– Tarts ki – suttogta, miközben belecsókolt anyja hajába. – A műtét sikerülni fog, a professzorról csupa jót mondanak, Radnai is őt ajánlotta. Szilveszterre otthon leszel. Nagy murit csapunk majd – beszerzek egy köteg ásványvizet –, és az új év már nem olyan lesz, mint az idei. Megvettem a januári bérleted. Bizonyítandó, hogy nem beszél a levegőbe, megpróbálta szivarzsebéből előhúzni a nyugdíjasbérletet. Alig maradt valami a pénztárcájában, amikor kifizette, de abban reménykedett, hogy a vállalata hamarosan átutalja a neki járó végkielégítés összegét. Már régen nem arról volt szó, hogy ki milyen műszakot választ. Javában folyt vállalatának felszámolása, de eddig úgy gondolta, hogy ezzel a ténnyel nem terheli aggódásra egyébként is hajlamos édesanyját. Előző nap kinn járt a város szélén bérelt kis irodában, ahol a kiléptetéseket intézték, s ott két ismeretlen nőt talált, akik nemcsak azt nem tudták, hogy ő kicsoda, de az égvilágon semmiről nem tudtak semmit, és ezért láthatóan nagyon terhükre volt Rabovics kérdezősködése. Egyre csak azt hajtogatták, hogy a számítógépük rendszerhiba miatt nem működik, de már értesítették az informatikust. – Miféle rendszer? – füstölgött Rabovics, miután bevágta maga mögött az ajtót és átvágott a sárgöröngyös udvaron. A telep régen a hulladékgyűjtő vállalaté lehetett, s valószínűleg az iroda volt a mázsaház. A kapunál két láncra kötött, dühödten vicsorgó kutya próbálta el-ijeszteni a betérni szándékozókat. – Miféle rendszer? – kérdezte tőlük is a férfi.

A bérlet széle beleakadt a zsebe bélésébe, de nagy nehezen sikerült kiszabadítania.   

Szegényes kis lélektani húzás volt, s nem is érte el vele a várt eredményt. Anyja szemében könnyek jelentek meg, s Rabovics érezte, hogy májfoltos, gyenge kis keze szorosabban fogja az övét.
– Nem lesz rá szükség – mondta végül halkan az asszony. – Váltsd vissza.
– Nem lehet – kotorászott a zsebében Rabovics. Áldotta a véletlent, hogy indulásakor magához vett egy tiszta zsebkendőt. – Már kitöltöttem. Persze innen majd kocsival viszünk haza. Már meg is beszéltem Flórival. Üdvözöl. Azt mondta, bármikor. Csak szólunk, és jön. Képzeld, virágzik az egyik karácsonyi kaktusz. Az, amelyikről azt hittük, hogy kiszárad.

Az asszony csendben törölgette az arcát, nem szólt semmit, hagyta, hogy a fia beszéljen olyan jövőbeli eseményekről, amelyek számára már majdhogynem érdektelennek tűntek. A testi-lelki kínlódás sokkal hosszabb szünetei után sóvárgott, mint ami megadatott neki, s ez a vágyakozás lassan elhomályosított szemében és agyában minden egyéb vágyat.

– Elálmosodtam – mondta. – Ebben a sem­mittevésben jobban el lehet fáradni, mint ha egész nap mosna az ember.
– Rendben – szedelődzködött Rabovics. –Ne kísérj ki. Álmodj valami szépet.
– Az jó lenne – mosolyodott el végre az asszony.
Rabovics még visszaintett az ajtóból. – Akkor holnap délután. Légy jó. Panaszt ne halljak.

Kinn közben besötétedett, s miközben végigment az üres folyosón, gyenge fényű égők gyulladtak ki a mennyezeten. Egészen a kijáratig magába tudta fojtani, csak amikor kilépett a nehéz fakapun, akkor robbantak ki belőle a tehetetlenség dühének káromló szavai.

Átvágott az udvaron a főkapu felé, és azt vette észre, hogy a csípős szél könnyeket csalt ki a szeméből, amelyek aztán végiggördültek az arcán, míg kesztyűje ujjával el nem maszatolta őket.

A téren turisták nyüzsögtek az ádventi vásárban, többféle zene szólt egyszerre, és a sült hurka illata keringett a levegőben. Rabovics nem tudta megkerülni a teret, így át kellett vágnia a szűk sikátorokon a vásárlás lázában forgolódó tömegben. Eszébe jutott a falusi templom ajtajára kifüggesztett, sokszorosított Krisztus-kép, s alatta a felirat: „Valamikor is mondtam volna, hogy vásárlással ünnepeljétek születésemet?”

A tér szélén egy űrkabint állítottak fel, amelyben – a hirdetés szerint – az utazó potom pénzért átélhette az űrutazás illúzióját. Hosszú, tömött sor várakozott a bejutásra, hogy átélhesse az ígért élményt, miután leszurkolta a kevés pénzt, hogy aztán egy illúzióval gazdagabban mehessen haza.
Rabovicsnak már nem volt pénze se hurkára, se illúzióra, így aztán levágott az első mellékutcán, de még láthatta a fényújságon, hogy a szomszéd ország parlamentje előtt sátrat vert tüntetők kitörő rivalgással fogadnak valamely arra érdemes, mosolygós úriembert, és boldogan lobogtatják zászlaikat a szakadó hóban.

Két év múlva majd azt mondogatjátok magatokban, hogy a kezem tört volna le, amikor az első plakátot felragasztottam, és csak reménykedhettek majd benne, hogy a gyerek nem tudja meg, mekkora balekok voltak a szülei – gondolta Rabovics, kiérve a szűk kis utcából a Duna-partra.

Itt csípősebb volt a szél, és az eső is újra eleredt. Rabovics elmélyülten nézte a sötéten hömpölygő vízen ringatózó és a túlpart homályán átszüremlő fényeket a villamosmegállóból, majd miután rájött, hogy jegyeit a látogatás előtt leváltott ingének zsebében hagyta, elindult gyalog a folyóparti sétány felé.