Ennek a megerősítésére elmondok egy régmúltba nyúló családi történetet. Egy nagycsaládi hagyományt, amelyet ma már csak ritkán emlegetünk. Nagy ünnepeken, jelentős évfordulókon, sorsfordító alkalmakkor szoktunk csendesen, suttogva beszélni róla, vagy akkor, amikor nagy bajjal a hátunkban keressük a kiutat a kátyúból. Most mindez összejött. Egybeesése a te visszatekintő és előrenéző életfordulóddal nem a véletlen, a történelem műve.

Senki sem emlékszik pontosan, mikori ez a hagyomány. Ha igaz, hogy egy emberöltő csupán harminc év, talán harminchárom ilyen évfordulóra is visszanézhetünk felemlegetésekor.

Íme a történet. Volt a családunknak egy nagy agyagvázája. A szoba közepén állt, az első ház két ablaka között. Megérinteni csak különleges alkalmakkor volt szabad, amikor az élet üzenetét helyeztük bele. De a család egyes nem­zedékei minden egyes tagjának egyszer meg kellett tennie előírt kötelességét: fel kellett rá festenie egy virágot. A váza külső fala lassan megtelt szép és szomorú virágokkal, helyenként több rétegben is. Itt-ott áttetszettek az elődök rajzai. Lehet, hogy csak a festett rétegek tartották össze a vázát, mert az sem volt látható, hogy a felszín alatt nem húzódnak-e a valamikor csengőre égetett agyagban repedések, törésvonalak.

Egyszer kint az utcán idegen emberek jelentek meg, a hazaiakat megkergették, az egyik menekülő beugrott az ablakunkon, utána az üldözője, aki egyből felrúgta a vázát, és az azonmód széttört, de lehet, hogy nemcsak tört, hanem a korábbi, láthatatlan repedések mentén hullott darabjaira.

Miután elviharzottak a támadók, előmerészkedtünk rejtekeinkből, és midőn megláttuk, mi történt, néma jajjal az ajkunkon a cseréptörmelék köré gyűltünk, és ott álltunk tétován. Mit cselekedjünk, kérdeztük egymástól hol fennhangon, hol suttogva. Ez a tétlenség talán évekig is eltartott, amikor a család egyik fiatal sarja, aki csak gyermekkorából emlékezhetett a családi ereklyére, nekimerészkedett, és azt mondta: összerakom.

Így tett. Összeszedette velünk az éles cserépdarabokat. Ezeket illesztgettük egymáshoz, de időközben néhány törmeléknek mintha nyoma veszett volna, mert az ereklye csak hiányosan állt össze. A váza peremét alkotó darabokat sehol sem leltük, és az oldalából is hiányzott egy-egy rész. Már festeni sem lehetett rá újabb virágot. A margarétacsokrot is csak a belsejébe helyezett befőttesüvegbe tehettük, sőt helyenként már azt sem sikerült felidézni, milyen virág díszítette a hiányzó darabokat, csak az idősebbek vitatkoztak rajta, csalóka emlékezetük szerint. Mivel a talpát sem sikerült épre újraalkotni, ezért támasztani vagy tartani kellett, nehogy a billegése miatt ismét szétessen. Mégis emlékeztetett az eredetire, ezért szeretettel óvtuk ezt a torzót, és mindig az járt az eszünkben, milyen is volt a régi.
De egyszer a közelben robbanás történt, és a légnyomás becsapta a nyitott ajtót. Apámnak, aki éppen a vázát óvta, a hirtelen jött hangtól megrándult a karja, és ahelyett, hogy fogta volna, eleresztette a vázát, az megbillent, majd eldőlt, és ismét darabjaira hullott.

Legdrágább családi ereklyénk azóta romokban hever. Nem tudtuk összerakni a darabjait, pedig a harmadik nemzedékünk is lassan felnőtté érett. Törmelékei még inkább szétszóródtak, mint korábban, első széthullásakor, noha sok darabjáról most is tudjuk, hol található, sok apró szilánkjáról is van tudomásunk, néhányat a zsebünkben őrzünk meg a kredenc aljában. Csak a billegő csorba talpa maradt egyben és a belőle kiálló néhány éles cserépdarab, amihez csak gondolatban illesztgetjük az ismert töredékeket. A többi részét talán szétfújta a szél, és most ki tudja, kik gázolnak a porában, biztosan mi is.

Te is, Sándor, még legénykorodban belegázoltál ebbe a törmelékhalmazba, lehet, hogy akkor nem is tudtál róla, mibe keveredtél, de azóta is a kabátod hajtókáján maradt a pora – nem szabadulhatsz tőle. Magad mondtad el még negyvenegynéhány évesen, amikor láttad, mi vesz körül bennünket, hogy egy cserepeire hullott világban élünk. Akkor jöttél rá, amikor kiderült, hogy az, amit tudunk magunkról, vagy nem is tudunk, amit látunk, vagy nem is látunk, amit érzékelünk, vagy nem is érzékelünk, annak nagy része a széthullott világunk cserépdarabjaiból áll. Amikor erre rájöttél, akkor váltál igazán tudatos emberré, mert lelkedben összeállt ez a darabjaira tört családi ereklye. Azóta egyértelmű ember lettél, mert azon munkálkodsz folyamatosan, hogy a hiányzó darabokat megleld, és a még meglévő, de szerteszét heverő cserépdarabokat finoman érintő, időnként remegő, de simogató kézzel, a versíró kezével, az esszéíró kezével, a legpolitikusabb költő és a legköltőbb politikus kezével, annak a közéleti embernek a kezével, amilyen köz-életi ember nincs is több, csak te, a helyére illesszed.

Ha lehunyt szemmel hallgatlak, hogy lássalak, és ha nyitott szemmel hallgatlak, hogy lássam, amit mondasz, az idő kérlelhetetlen valósága ellenére örömmel teli döbbenettel tapasztalom, hogy még most is alig múltál negyven, és évente csak néhány napot öregszel. Ennek így kell lenni, mert az idő ura tudja, hogy széthullott családi ereklyénk szerteszét heverő darabjainak az összehordása és megóvása az enyészettől sok időt igényel. Lám, nem most kezdted, és mégis csak az elején tartasz.
A tenger és diólevélben döbbentél rá, hogy egy cserepeire hullott világ az, amiben élünk. Ebben a nagy esszédben tettél először kísérletet szilánkvilágunk összerakására. Nem csupán az újraépítő mű­értésével, hanem egyben azt is megkísérelted felfedezni, hogy saját törmelékvilágunk miért egyedi, és miben hasonlítunk másokra, és mások mennyire hasonlatosak velünk. Egyszerre találtad meg a sajátságosat és az egyetemest. Azt a sajátosságot, ami csak a miénk, aminek az ismerete nélkül még magunk sem érthetjük meg önmagunkat és azt az egyetemességet, amiben büszkén vagy szégyenkezve vagyunk azonosak más nemzetekkel.

Azon kevesek egyike vagy, akinek az élete, életműve elválaszthatatlan a magyar művelődés legmélyebbre nyúló gyökereitől. Még ha csodáljuk is az ügyes, a felszínen sikló hullámlovasokat, te alkalmatlan vagy az ilyen vitézkedésre, de nem amiatt, mert az első hullám maga alá teperne. Te ugyanis szárnyalsz, onnan látod a mélységet, és mindkettő miatt irigyelnek azok, akik csak a felszínhez kötődnek. Ez a mélységes magasság jogosít fel arra is, hogy ha kell, ha szükséges, ha muszáj, legfontosabb sajátos vagy egyetemes ügyeinkben megszólalj, és az nem maradhat következmények nélkül.

A legfontosabb feladatod, ami túllépi költői hivatásod határát is, széthullott cserépvilágunk újraépítése. A versíráshoz elég egy ember, de ehhez a munkához nagyon sok társ szükségeltetik. Mert költő vagy, tudod, hogy megtörténhet: amit nappal felépítünk, az éj leple alatt lerombolhatják. Ezért nincs pihenés, éjt nappallá téve kell munkálkodni. Úgy, mint a költő, aki még álmában is versel – ne múljék üresen az idő. Vagy ne is múljék, csak évente egy-két napot, nehogy megelőzzön minket, és hamarább érjen célba, mintsem elvégeztük volna feladatunkat. Ezért legyél hosszú életű, hogy lepipáld az eddigi néhány röpke évet, mert sok idő kell nagy feladatunk elvégzéséhez.
Éltessen az Isten és a feladat!

Pozsony, 2010. január 1.

Duray Miklós