Ez az államszocialista rendszer a személyes és a közösségi szabadság elsorvasztásával belső erőforrásait felemésztette, és 1990-ben megbukott. A fogyatkozó belső erőforrásokat ugyan 1963-tól titkos külső hitelekkel pótolgatták, viszonzásul azonban a nemzeti vagyont és a hazai költségvetés irányítását 1988–89-re jórészt kiszolgáltatták a nyugati pénzpiaci hitelezőknek.

A nemzeti érdekek és értékek feltámasztására és megújítására először az 1956-os népi-nemzeti forradalom tett kísérletet. Az erőszakos leverés és megtorlás után másodszor, 1987-ben a Lakiteleki Nyilatkozat és mozgalom vállalta a lehetséges feltámasztást és megújítást. Ez a mozgalom, majd párt, a Magyar Demokrata Fórum 1987 és 1990 között a nemzeti polgárosodás programjában kidolgozta a tartós nemzeti érdekek és értékek keretét, középpontban a függetlenség, a hazai vagyon és gyarapodás, a család, a munka, a tanulás, a település, a törvényes rend védelmével és biztonságával. De a nyíltan és törvényesen működő kormányzat már 1990 őszén puccsot előkészítő rejtett és gátlástalan ellenerőbe ütközött – taxisblokádnak álcázva. A nemzeti koalíció attól fogva védekezésbe szorult.

A fővárosi és országos taxisblokádot az MSZP és az SZDSZ erőpróbának szánta. Ezek a pártok a Demokratikus Chartával a politikai és a szellemi mezőnyt 1992-től gyökeresen átalakították, kétosztatúvá tették. A hazai választási törvény ugyanis a politikai oldalak egyesítését jutalmazza, a szétaprózódást viszont bünteti – az öt százalék alatt teljesítő pártokra adott bármennyire sok szavazat végül a semmibe vész. A Demokratikus Charta ezáltal jutott erőgyűjtési fölényhez a nemzeti oldal egymással is vetélkedő pártjaival szemben. A nemzeti érdekek és értékek kibontakozását szocialisták és neoliberálisok most már vállvetve akadályozták, egyebek mellett a nemzeti oldal pártjainak bomlasztásával.

Ehhez persze az is kellett, hogy a nemzeti oldal nem egy sikerhajhász és gazdagodni kívánó politikusa pillanatnyi előnyökért feláldozza a tartós nemzeti érdekek és értékek képviseletét. Akadtak ilyenek. Egyikük-másikuk 1992-től napjainkig többször és több forrásból is fölvette a politikai vérdíjat. Célszerű alkalom erre a választási szakaszok félidejében kínálkozik. A nemzeti oldal pártjainál eddig 1992, 1996, 2000, 2004 és 2008 volt a szakadások, a szétaprózódások, a szembefordulások éve. Az 1990-es első nemzeti koalíció pártjai, az MDF, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt ilyen csapdákba botlott bele, és elvérzett. Mindezek hatására a nemzeti érdekek és értékek politikai és szellemi képviselete kényszerpályára sodródott.

Szerencsére nem tanulság nélkül. Először a Fidesz ismerte fel, hogy a Demokratikus Chartával szemben a politikai és a szellemi térnyerés a nemzeti oldal erőinek egyesítésén múlik. A liberális demokrata Fidesz 1988-ban kommunizmusellenes és függetlenségi programmal lépett színre. A Demokratikus Charta érdekkapcsolataival szembesülve 1993-tól előbb polgári demokrata, majd nemzeti polgári demokrata irányultságot választott. Nagy árat fizetett ezért. Belső pártszakadást és külső támadásokat kellett elszenvednie. Egy év múlva, 1994-ben a Demokratikus Charta véleményformálóinak nyomására alig kerülte el a kiesést az Országgyűlésből. Politikai és szellemi hitelességét azonban épp ez a kockázatvállalás szavatolta. A megszilárdult Fidesz nemsokára a rendszerváltozás korszakának legnagyobb szabású politikai tervével állt elő. Olyan erőegyesítésben gondolkodott és gondolkodik, ahol a hagyományokra épülő nemzeti érdekek és értékek sokféleségét összehangolt politikai cselekvés érvényesíti, pártok és szervezetek hosszú távú szövetségével. Nem vitathatjuk, hogy ezt a tervet politikai kényszer szülte. A Demokratikus Charta erő­gyűjtési fölényét csak ez az egyesítés ellensúlyozhatta.

Terve megvalósításához szükségessé vált, hogy rétegpártból és programpártból néppárttá bővüljön. Ezzel indult a Fidesz és a korábbi nemzeti kormánykoalíció pártjainak és szellemi műhelyeinek együtt­mű­ködése, csakhogy már a koalíció 1992-es és 1996-os lazulása, bomlása, szétaprózódása közepette – lásd a Demokratikus Charta választási félidőkre szóló bomlasztási menetrendjét. Ott és akkor bizonyosodott be, hogy a nemzeti érdekű együtt­működést a pártoknál és a pártintézményeknél hatékonyabban táplálja a közösségek világa. A nevében is nyitottabbá, Magyar Polgári Párttá alakuló Fidesz ennek vállalásával növelte 1997-től erőgyűjtési képességét. Gazdakörök, helyi érdekvédők, hagyományápolók, nagycsaládosok, keresztény és konzervatív értelmiségiek, hazai szakmák közösségei mozdították meg azt a többséget, amely 1998-ban a Fidesz vezette polgári kormánynak adott bizalmat. Ebben a kormányzatban helyet foglaltak az első nemzeti koalíció pártmaradványai – ez a bomlasztás veszélyét is magában hordozta. A nemzeti szempontból különösen eredményes polgári kormány nagyrészt az FKGP önérdekű és törvényszegő csoportjának kiszakadása és ellenpárttá alakulása miatt nem élhette túl a hivatali időt. A 2002-es választás második fordulójában a vesztésre álló FKGP kiadta a jelszót: „nem szavazunk”. Ez az elvakultság a pártot a senki földjére taszította. A gazdatársadalom és a családi gazdálkodásból élő vidéki térségek képviselete helyi és szakmai közösségekre hárult át. Így ennek a kormányzási szakasznak az indulása és a befejezése is lényeges tanulságokat hozott.

Ezen a ponton térünk vissza a jelenlegi Fidesz-MPSZ politikai, szellemi és szervezeti gyökereihez. Emlékeztetünk arra, hogy az 1987-es lakiteleki alapítók több meghatározó személyisége részt vett az 1956-os népi-nemzeti forradalomban, továbbá a Fidesz első országos megnyilvánulása 1989. június 16-án 1956 törekvéseinek vállalását ígérte. Szorosabban az MDF és a Fidesz értékrendje eredetileg ebben találkozott. Az MDF 1996-os kettészakadása után a helyi szervezetek 80 százaléka a lakiteleki folytonosság mellett döntött. A párt 1997-ben ezzel a felhatalmazással csatlakozott a Fidesz kezdeményezte választási szövetséghez, a Magyar Polgári Szövetséghez, és vállalt szerepet 1998 és 2002 között a kormányzásban. A lakitelekiek a Demokratikus Charta 2000-től újból kísértő megosztási ajánlatainak sem engedtek. A sérelmi politizálásra hajló vezetők gyengéjét viszont a Demokratikus Charta közvetítői kiaknázták, és mind látványosabb önállósodásra biztatták őket. Az MDF akkori elnöki köre 2003 után meghirdette az úgynevezett új jobboldaliságot, belesodródva az ellenzék ellenzékének meddő szerepébe. Az elnöki kör ezzel éppenhogy nem önállósodott, hanem a Demokratikus Charta politikai és gazdasági fogságába esett. Zsarolhatóvá vált, és zsarolták is. Ez gerjesztette azt az ütközést, amikor a lakiteleki értékrend képviselőinek párttagsága vagy törvénytelen kizárással, vagy tiltakozó kilépéssel meg­szűnt. Csoportjuk 2004-ben meg­alapította a Nemzeti Fórum Egyesületet, 2006-tól pedig a Fidesz-MPSZ-ben fejti ki tevékenységét. Az egyesület nem folytat tagtoborzást, a lakiteleki mozgalmi és szellemi holdudvar mégis önként vele maradt.

Különös számvetés készült mindezekről 2007 őszén Lakiteleken. A Lakiteleki Nyilatkozat és mozgalom keletkezésének huszadik, valamint a Fidesszel kötött választási szövetség tizedik évfordulójára emlékeztek. A már csak névleges MDF oda nem lehetett hivatalos. Hivatalos volt viszont a Fidesz-MPSZ politikai és szellemi köre: a házigazda Nemzeti Fórummal együtt a Fidesz, a Fidelitas, a KDNP, a Kisgazda Polgári Szövetség, a Lungo Drom, a Magosz, a Magyar Vállalkozók Pártja, továbbá hazai és külföldi magyar közösségek, szellemi műhelyek, történelmi egyházi testületek sora. Az eddigi politikai és szellemi élet­művük révén jelképes személyiségnek számító előadókkal és díszvendégekkel egyetemben a résztvevők az 1987-től kezdődő korszak nemzeti, polgári, keresztény konzervatív értékvilágának gazdagságát és összetartozását fejezték ki. Lakitelek 1987-ben korszakot nyitott, 2007-ben pedig felsorakoztatta az új korforduló alkotóerőit.

Ez a korforduló lezárja a demokratikus közjogi rendszerváltozás 1987-ben kezdett előszakaszát és 1990-től tartó gyakorlatát, egyszersmind új alapokat rak le. Mélyre ható fordulat a társadalmi többség, valamint a politikai és gazdasági döntéshozói réteg viszonyában zajlott és zajlik. Ez a társadalmi többség folyamatosan megélte a külső érdekcsoportok hazai térfoglalásának következményeit, a nemzeti érdekek és értékek kisajátítását és rombolását. Ugyanúgy folyamatosan megtapasztalták, hogy ennek a kisajátításnak és rombolásnak a szocialista-neoliberális politikai és gazdasági döntéshozók nyitottak utat, tetemes részesedés ellenében. Ezek a tapasztalatok alakították a többség magatartását – megjelent a tudatos önvédelemre és önszervezésre készülő új többség. Az új többség idővel képessé vált az önállósodásra, másfelől az általános képviseletet megtestesítő politikai és gazdasági döntéshozók kiválasztására. Így és ezen a szinten érlelődtek meg a mai korforduló alkotóerői. Mindennapi szereplőit is ezen a szinten találjuk. Téved, aki itt alábecsüli a 2002-ben a Fidesz által életre hívott polgári körök hatását. Ezek az alkalmi csoportok példával szolgáltak a civil kurázsi felébresztésére és a hivatásos politikán kívüli közösségi vezetők megmutatkozására. Tény, hogy a Demokratikus Charta 2002 utáni második országgyűlési győzelmét 2006-ban már nem a civil világ keserű beletörődése követte, a köz-életben gyökeret vert az említett új társadalmi magatartás. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése a szocialista-neoliberális döntéshozók megtévesztő hazugságairól és „trükkjeiről” csak fokozta ennek az új magatartásnak a tudatosságát és elszántságát.

Az áttörést a 2006-os őszi helyhatósági választáshoz köthetjük. A Fidesz-MPSZ országosan 68 százalékos győzelme az új többség önvédelmi és önállósodási képességét vizsgáztatta – ugyanakkor a Fidesz-MPSZ jelöltjeinek alkalmas kiválasztását és széles elfogadottságát. Valóban mély fordulatról beszélhetünk. Ez a fordulat a 2008-as népszavazáson a szocialista-neoliberális kormányzati program 83 százalékos visszautasításában, majd 2009-ben, az európai parlamenti választáson a Fidesz-MPSZ 56 százalékos sikerében tetőzött. Párhuzamosan a 2008-ban kirobbanó világválság úgy megrendítette a pénzpiaci központokat, hogy a pánikban a befektetések zömét visszavonták. Magyarországon a külső függőségből – amúgy igen jól – élő szocialista-neoliberális érdekcsoport nyomban elvesztette legfőbb forrásait és támaszait, ezzel mesterséges sikerességét. A Demokratikus Charta 2009-ben dicstelenül kimúlt. Maradványai közül az MSZP a szolid kispárti túlélésért küzd, az SZDSZ magántársasággá zsugorodott, a függőségek függőségében vergődő névleges MDF másik hűbérúrhoz menekülne.

Nyomorúságos ez az összeomlás. De a romok nem a nemzethez tartoznak, sosem tartoztak hozzá. A nemzet éppenséggel életre kel a romok alól. Ennek az összefüggéseit vegyük most szemügyre. Az új alapvetés a megszakított és meglopott történelmi hagyomány felélesztésén nyugszik, a közjogi rendszerváltozás és az európai uniós tagság körülményeivel is számolva. Új minőséget ebben az jelent, hogy a társadalmi többség végigjárta az önállósodás útját, a különböző kisközösségek mind tudatosabban nemzeti közösségként viselkednek. Kifosztva, szegényen, de már elégséges képesség birtokában határozza meg ez az új többség a tartós irányt és megoldást. Feltételeket is támasztanak. Csak olyan politikai és gazdasági döntéshozókat fogadnak el, akik az egyes közösségek és a nemzeti közösség érdekeit és értékeit képviselik, no és kiállják a hitelesség próbáját. A 2006-os helyhatósági választás, a 2008-as népszavazás és a 2009-es európai parlamenti választás ezt az új magatartást fejezte ki.

Mindhárom alkalom nyilvánossá tette a bizalmat a Fidesz-MPSZ iránt. Az új alapvetés érvényesítése napjainkban ilyenformán a Fidesz-MPSZ döntéshozóira vár. Közben épp ennek érdekében a szövetség belső megújítását is be kell fejezni.

Előzetes megállapodásokra van szükség minden párt és szervezet beleegyezésével. A Fidesz-MPSZ a hazai közösségek többségének érdekeiből és értékeiből merít, ezekből kívánja újraépíteni az országot és a nemzetet. Ha ezt vállalja, akkor belső mércéül is ezt kell használnia. Pártjait, szervezeteit és személyiségeit az minősítheti, mennyivel járulnak hozzá a társadalmi elfogadottsághoz és támogatottsághoz, majd az ország és a nemzet újraépítéséhez. Egyként múlik ez a politikai, a szellemi, a szakmai, a szervezési munkán.

Esetünkben az 1956-tal és 1987-tel kezdődő folytonosságot tesszük mérlegre. A Lakiteleki Nyilatkozat és alapítás a nemzeti érdekek, értékek és a közösségépítés terén immár történelemalakító tettnek számít. A 2007-es évfordulós számvetés bizonyította, hogy a nemzeti politikai és szellemi oldal 1987 után főleg a lakiteleki értékrend nyomdokán bontakozott ki. Sikeres választási és kormányzati programok ennek az irányultságnak és a nemzeti polgárosodásnak a jegyében keletkeztek, ugyanakkor az eltérések, a csonkítások és a mesterséges keveredések kudarcba fulladtak. Furcsa, de a maga módján a Demokratikus Charta is igazolta a nemzeti, polgári, keresztény konzervatív politikai és szellemi megújulás életszerűségét. A szocialista-neoliberális érdekcsoport a hazai és a külső erők csatasorba állításával nem egy-egy választási győzelemre, hanem megsemmisítő csapásra készült a nemzeti oldal ellen. A meghatározó folyamatok azonban a közösségekben mentek végbe. Márpedig a közösségek, különösen a mi veszélyeztetett közösségeink a megmaradás és a létbiztonság akaratát érvényesítették. Ez a hajtóerő táplálta és táplálja a meghatározó folyamatokat. A közösségeknek ez az akarata ölt testet abban is, hogy a többségi felhatalmazás melyik politikai és gazdasági döntéshozói oldalt választja. A Demokratikus Charta egyszer csak elvesztette ideiglenes külső forrásait, és elsorvadt – ezzel igazolva a nemzeti oldal irányultságának tartós életszerűségét. A nemzeti oldal ugyanis a rombolás ellenében a természetes önépítés útján bontakozott ki. A pártok és a szervezetek együttműködését a kisebb-nagyobb közösségek érlelték és érlelik fokról fokra alkalmasabbra, szélesebbre, cselekvőképesebbre. Így értük meg a rombolás és alapvetés mostani korfordulóját.