Az évezredeken átívelő utazás végén azonban kiábrándultan, hitét vesztve mondja: „Ne lássam többé ádáz sorsomat: a hasztalan harcot.” Ezek szerint kilátástalan, céltalan volna tehát a haladás, a fejlődés, melynek – úgy hisszük – nap mint nap részesei vagyunk? A milliós példányszámú londoni lap írója szerint a helyzet tán mégsem annyira sötét, ahogyan Ádám látja, bár jóléti világunkban a fejlődés gondolata valóban elszegényedett, leszűkült. Míg a technológia és a bruttó hazai termék egyre magasabbra tör, az erkölcs és a társadalom megrekedt a fejlődésben, egyesek szerint pedig egyenesen dekadenciába és barbarizmusba süllyedt vissza.

Az emberi fejlődés lehetőségeinek vizsgálata során a legtöbbek számára nem az volt a kérdés, lesz-e fejlődés, hanem hogy milyen módon alakul. Sokan hitték: az ember képes jobbá lenni, ha hagyják. Mások esküdtek rá, hogy fel kell szabadítani. Némelyek a nemzetben, megint mások a nemzetek végében hittek (és hisznek ma is). Akadtak, akik a tökéletes nyelv, az egyetemes oktatás, a hit vagy a tudomány után ácsingóztak, esetleg a világkereskedelemben, a bölcs igazságszolgáltatásban, az anarchiában látták a szebb jövő zálogát. A felvilágosodás és a XIX. század optimista gondolkodói úgy vélték, az ész által felszabadított ember egyre nagyobb dolgokat lesz képes elérni, és egy szép napon boldog életet élhet a Földön. Akárcsak Madách Ádámja, tele voltak ötletekkel, miként válhatna jobbá a világ, ám ezek többsége sajnos megbukott.

Modern korunkat az anyagi fejlődés és annak két alapvető forrása, a tudományos előrehaladás és a gazdasági növekedés jellemzi. A tudomány hatalmas mértékben alakítja a minket körülvevő világot, ezért jogos az aggodalom, vajon meddig lesz képes az emberiség az önkontrollra, bízhatunk-e önmagunkban, hogy bölcsen használjuk a tudást. Szomorú példák sora igazolja: esztelenül, felelőtlenül feléljük a bolygót. Pedig a tudomány nem káros, de irányítani kell, fejlődését össze kell kapcsolni az erkölcsi haladással. Hogy ezt megtehessük, a tudományon túlra kell tekintenünk, és meg kell vizsgálnunk az emberi viselkedést.

Hasonló a helyzet a gazdasági növekedéssel is. A gazdaságnak is irányítás, zabola kell. Ha jóllaktunk, és tető van a fejünk felett, rögvest többet akarunk abból, amit Fred Hirsch közgazdász „pozicionális javaknak” nevezett. Ahogy a vagyon nő, úgy lesz egyre ádázabb a státusszimbólumokért folytatott verseny. Pedig tudjuk, hogy a pénz nem boldogít. A GDP nem a harmóniát, békét és megelégedettséget méri; a vagyon nem egyenlő a boldogsággal. A gazdag országok lakói vajon boldogabbak szegény társaiknál? A fejlett világ országaiban kicsi az összefüggés a boldogság és a GDP között. Bár a gazdagság felívelt az elmúlt fél században, boldogságunk mértéke nem követte azt ugyanilyen tempóban.
Ahogy a Tragédia Ádámja a történelemben utazik, anyagi fejlődést tapasztal, ám spirituális hanyatlást is lát. Sem a George Orwell (1984), sem az Aldous Huxley (Szép új világ) által vizionált antiutópia nem következett el mindmáig, a földön mégis hatalmas tömegek tartanak az emberiség kudarcától. Úgy tűnik, világunk szétzúzása felé „haladunk”. Nemcsak ökológiai, hanem társadalmi katasztrófa is fenyeget: az emberi kötelékek elszakadnak, a családok felmorzsolódnak, a magánélet elsivárosodik, a hagyomány elkopik, az élet lehangoló, kilátástalan küszködéssé válik. Még a kikapcsolódás, a szórakozás is kötelező hajsza, verseny, stresszforrás.

Mit állapítanak meg a különböző tudományterületek – hagyományos orvoslás, pszichológia, kultúrantropológia, szociológia – kutatói? Hogy ha az ember elveszti fejlődésbe vetett hitét, ha nem rendelkezik biztató jövőképpel, az végzetes. Szükséges tehát végiggondolni, mi módon szerezhető vissza a jövőbe vetett hit, a bizakodás.

„Ki fog feltartani, hogy megmaradjak a helyes úton?”, kérdi utazása végén Ádám. A The Economist újságírója Susan Neiman Németországban élő amerikai filozófus nemrég megjelent munkáját idézi, miszerint az emberiség fejlődésének kulcsa nem más, mint az „erkölcsi józanság”. A mai kor filozófusának üzenete egybecseng a Madách által megfogalmazott tanulsággal. Százötven évnyi különbség, ugyanaz a konklúzió. Neiman asszony hiszi, hogy az emberek vágynak valamiféle erkölcsi cél ígéretére, hiszen a konzumerizmus és a kicsinyes önérdek vezérelte világban csupán ez adhat az életnek méltóságot. Éppen e morális józanság és szilárdság az oka, hogy az emberek a hitükért szenvedni is hajlandók, hogy létezik elvi alapon álló önfeláldozás. Tudjuk, az ideálokat teljes egészében nem lehet megvalósítani, de törekedni kell rá: „A célt, tudom, még százszor el nem érem.” Amíg különbséget tudunk tenni a jelen és az áhított jobb világ közt, van remény. Ha az emberi természet erkölcsösségében nem hiszünk, ugyan miben bízhatunk ma, 2010-ben? A társadalomnak – és benne az embernek – képesnek kell lennie, hogy ideáljai felé mozduljon, máskülönben azok frázisok maradnak, a fejlődés pedig puszta illúzió. Nem tagadhatjuk le az anyagi fejlődés vívmányait és előnyeit, melyek folytán ma sok millióan élhetünk jólétben, egészségben, viszonylagos (és igencsak kétes) biztonságban. Ugyanakkor, ha az emberek viselkedését nem azok alakítanák, akik a legbefolyásosabbak, hanem az, ami morálisan helyénvaló, az anyagi fejlődés előnyei megsokszorozódnának.