El nem mondott zsoltár elé

Vers - 2010/05. szám (2010.02.03.)

Marsall László verse

Mielőtt az agyam zsugorodva magába roskadna,
és hasam dinnyéje meglőrincesedne, s venyigévé
aszna lábam szára, és ülepem ráncosodna –
ósdi polcokon felejtett cigányalma, annak előtte,
hogy lantom nyele kókadna,
akár a lángra vetett virga,
énekelnem kellene hangtalanul egy Zsoltárt
a magyari gyülekezetnek, aki csak egy darab ideig
Nemzet; máskor kapari gőgös-irigy, soha
állhatatos; magának való dacos Énség,
idegen eszmék élével szabdalt, nehézkes
latoló, utálja a Státus-igazgatást, panaszos:
örök balsorsot emleget, „csupán rájár a rúd”,
s csak úgy szabad, mint aki itt-ott dombos,
többnyire mély geológiai medencében bújó
barlanglakó, rá világnagy-hegy nehezedik,
örök tartóoszlop Ő – képtelen képzet ,–
foglya a „magamban bízom” hiányának.

Ám egyetlen „elegem-van-pillanat”, s fölveti magát,
levegőben repít homokot-agyagot, hegyeket is,
robban, hogy a fölötte patázó-lánctalpazó
lovas-tankos idegen hirtelen tétova lesz –
s akkor se gőg, se irigylés, panasz micetnyi:
tágas a Testvériség, hogy riad-hökken
a Nyugat-Keleti Nagyhatalmi stratégák
komputeres inasa (e helyt Ő az X, az ismeretlen):
„Mifene dinamikai erőtér ez a Kelet-Közép-Európa?”

Mint idejétmúlt barokk retorikusnak,
mondanom kellene magamban Psalmus Hungaricust,
inkább hazárd reményről, mint vastag Hitről;
ám újra itt ülnek fülem tövén az ex-nyugati
tegnapi-mai kalandozásból érkező rablók,
ékszeres kurváikkal megtelepülni új Beneficeumban,
Pénz-Bank manőveresek, s Vata úr nádasaiból
az ún. „Többpárt-rendszer” duxai, comesei,
Súgnak: „a Hatalom: Pénz, Jószág, a Pénz:
Hatalom”. „Lépj be közénk, mi honoráljuk a Voksod”,
„Jussod akad egy valótlan, de jegyzett Kistársaságban”,
„Írj alá! Komázz! Ha minket óvsz, magadat véded”?
„Lesz mit aprítanod lízingelt BéeMVédbe”,
„Átszabjuk a pofádat, agyadat is restauráljuk
Önző kurafi! Te! Szőkített olajjal kenheted a hajad”.
Én cimboráljak velük? Őre Pártatlanságomnak?!
Álljak Porkolábok elé vétkeikért fene sárban?
Mint bólogató Glaukon, fűzfájukon fütyülő
„igenis-igenis!”, ahogyan előírná egy újmódi
Ál-Platón politikás dialógusában nyeglén, mikor is
lelkek számában apadunk, Párkáink hülyülnek:
Klotho, a fonalas: részeg szövő Lokheszisz alszik,
metsző Atroposz csak találomra vagdos, hogy már
fejüket kapkodják az ideges genetikusok, bikk-bakk?

Részegen is józan, teszem, amit ki tudja, kitől
kaptam, bár írással ostromolni vereségektől
kovásodott lelket, felkopogatni törpe harkály-
hatalom itt, az ide-oda bólogató, vihar kefélte,
trianoni tompa-fogasszekerce nagyolta-darabolta
Ország maradékán; koszosak a házak, a porták,
közútra-térre, ligetesbe inkább vet dobozos
szemetet ember, mint ürítkezik vadon élő állat.

Még ha akarnék se kapnék fostos banyaseprűt
A lábam közé – nyelében furat, kitömve
passporttal, illegitim USD-valuta-tekerccsel,
itt vagyok itthon, maradok „pártonkívüli”
ha mint sánta gebe zsoltárt nyerítek is,
vénülőben is fiataloktól vagy unokáktól
kérek Magyarországtól menedékjogot.

NAPI JEGYZET

Hova tegyék a nagymamát?

Vitéz Ferenc

Morbid asszociációk jutottak eszembe az MR1 szerdai délelőttjének egyik riportműsorát hallgatva – de az asszociációk morbiditásán nem is kell csodálkozni, hiszen a temetői helyek megváltásáról, a temetkezési kultuszok mai variánsairól is szó volt a műsorban.

Tovább

Videoportálunkból