Mert az igaz, hogy Memphisben Elvisnek már régóta szobra áll, sőt Frank Zappa is kapott mementót először Vilniusban, majd Bad Doberanban, de rock and roll-elő-adókról utcát elnevezni – legalábbis a világnak ebben a szegletében – nem volt szokás. Úgy tudtam, az uralkodók, történelmi hősök, forradalmárok és mozgalmi elvtársak kiváltsága, de még a virágok vagy a madarak is előbb adhatják a nevüket egy utcának, mint egy beatzenész. És akkor tessék. Az I. kerületi önkormányzat még ezt is felül tudta múlni: emléket akar állítani annak, hogy Cseh Tamás és Bereményi Géza évtizedekkel ezelőtt a Vízivárosban, az Iskola utca 35. szám alatt albérletezett. A testület augusztusban ötletpályázatot hirdetett a témában, a szép számmal érkezett pályaműveket pedig január 21-én, az egy éve elhunyt Cseh Tamás születésnapján (egyben a magyar kultúra napján) bontották fel. Készül a világ első albérlet-emlékhelye.

Fáskerti elvtársak

A rendszerváltás éveiben Bereményi Géza Tatabányán rendezett kiállítást a kádári éráról. Az anyag csak néhány napig volt látható, és kizárólag tárlatvezetéssel lehetett megtekinteni (az is a műsor része volt), a fővárosból különbuszokkal utaztak oda az emberek. Az egyik tárlóban – mint a kor jelensége – maga Cseh Tamás állt, és az odaérkező tömegnek eljátszott egy dalt. Bereményi nyilván fricskának szánta az ötletet, mégis többet mondott vele egy tréfánál. Cseh Tamás nem csupán része volt a kornak, hanem – ahogyan azt már-már sztereotip módon mondani szoktuk – krónikása is. Számtalan interjúban elmondta, hogy a dalok eleinte dacból, csak azért is születtek egy olyan korszakban, amikor az efféle művészet nem volt éppen a hatalom ínyére. A lemezek később szépen sorban megjelentek, színházi, televíziós műsorok is készültek – a Cseh–Bereményi páros produkciói nem estek tiltás alá, a koncertek, a lemezek mégis az ellenzékiség kommunikációs eszközeinek számítottak. És – ma már könyvek, tanulmányok foglalkoznak ezzel – Cseh Tamás és baráti köre az első pillanattól kivívta a belügy figyelmét: kezdetben csak a bakonyi indián-táborok miatt, később azonban a dalok, és a koncerteken, társasági eseményeken gyülekező emberek lettek a III/III-as jelentések tárgyai.

Az idő kárpótolta a krónikást: a rendszerváltás után olyan díjakat nyert el, amelyekről feltételezhetően nem is álmodott: kapott Tisztikeresztet, Liszt- és Kossuth-díjat, a halálos betegség elleni küzdelem közben pedig a VIII. kerület és Bakonybél is díszpolgárává választotta. A közelmúltban a XI. kerület posztumusz díszpolgári kitüntetést adományozott neki (a család évtizedek óta a Bartók Béla úton lakik). Az elismerések sorából azonban kétségkívül kilóg az I. kerület kezdeményezése az Iskola utca 35. emlékhellyé avatásával.

Mélyrepülés

Akkoriban kezdtem az általános iskolát, amikor a Levél nővéremnek megjelent. Tehát papírforma szerint Cseh Tamás dalai nem nekem, nem az én generációmnak szólnak – és mégis. Az első koncertélményem a Mélyrepülés volt, amelyet azért néztem meg, mert a nagynénéméknél már végighallgattam egy csomó lemezt. Akkor tudtam meg, hogy „ez a Cseh Tamás már nem az a Cseh Tamás, mert a dalokat már a Csengey írja”. Nekem az is tetszett. Mégis szenzációnak tartottam a hírt, hogy 1990-ben Tamás újra Bereményivel közösen készített műsort, az Új dalokat, amelyre alig lehetett akkor beférni a színházba. „Nem gyilkolt hát meg minket ez a tél” – énekelte a krónikás a Rajtam maradt télikabát című dalban, és mi, akik valójában csak a Kádár-rendszer enyhébb évtizedét éltük át tudatosan, ugyanolyan boldogok voltunk ettől, mint akik nehezebb időket is láttak. Akkor, persze, még nem tudtuk, hogy a télnek azért soha nincs hirtelen vége.

Erre a kis kitérőre csak azért volt szükség, hogy leírjam: a Cseh Tamás-dalok, noha egy bizonyos korban, egy bizonyos közönségnek születtek, már túlmutatnak saját közegükön: kortalanok, ha úgy tetszik. Nem csupán a hatvanas-hetvenes évek apró lenyomatai, hanem az egész magyar történeleméi, kollektív tudatunk apró szondái. Ezért teljesen mindegy, hogy mikor, milyen környezetben hallgatjuk – aki ért magyarul, érti ezeket a dalokat. Ezért is üdvözlöm a kezdeményezést, hogy a dalok alkotói olyasféle emléket kapnak, amilyet most egy kerületi önkormányzat megálmodott.

Egy barátom nemrég azt mondta, Magyarországon a retrónak azért nincs létjogosultsága, mert amiről azt mondjuk, hogy vissza-idézzük, valójában nem szűnt meg, itt él velünk azóta is. De úgy tűnik, nemcsak a lakótelepek, az elemes bútorok, az itt-ott még mindig fellelhető Ladák, hanem például az utcanevek is. Ma Magyarországon még mindig vannak Úttörő utcák, van Vörös Hadsereg útja, sőt egy horgász ismerősöm nemrég még egy Sztálin utcát is bemért. Izgalmasan hat majd ebben a kontextusban egy albérlet-emlékmű.

Tíz év múlva

„Telente vasárnap az összes albérlet ragyog, / ülnek a szobában a lakók, / hozzájuk felszökött lányokkal isszák a teát, / kinéznek, s azt mondják: tél van most, tehát” – énekli a Telente vasárnap című dalban Cseh Tamás. Ki tudja, talán ez a dal is egy albérletben született, mint az első közös mű, a Desiré és az ócska cipő, amelyet visszaemlékezésük szerint alig fél óra alatt hoztak össze a szerzők. Bereményi, amikor egy televíziós telefoninterjúban a kezdeményezésről kérdezték, meglepődve azt felelte: „eszembe jutott, hogy az első dalszövegeket egy hokedlin ülve írtam”. Persze hogy albérletben. 

Az a két fiatalember ott, az Iskola utca 35.-ben talán nem is tudta, hogy létezésünk esszenciájára bukkant, amikor elkezdte formába önteni a benne tomboló érzéseket, gondolatokat. Talán Cseh Tamás nyilatkozta egyszer, hogy ők már véglegesen a védekezésre rendezkedtek be, nem gondolták volna, hogy a szocializmusnak egyszer vége lesz. Az albérletből is későn sikerült kitörni, már családos emberként, negyven fölött lett meg a saját lakás. És azóta is így történik minden. Hiába váltottunk, hiába épülnek egyre-másra a lakóparkok, a társasházak, a villák és a családi házak, továbbra is – és sajnos, úgy tűnik, javíthatatlanul – albérletország vagyunk. Nemcsak arról van szó, hogy az egyetemistákon kívül közép- és meglett korú emberek tömegei kénytelenek azzal biztatni saját magukat, hogy „jut nekem jobb főbérlő talán”, hanem az életünk tervezhetetlenségéről, az állandó kiszolgáltatottságról. Arról, hogy az ember valamiért soha nincs otthon a saját otthonában/hazájában sem, hogy úgy élünk, mintha csak valaki másét használnánk, pénzért, persze, de korlátozott fürdőszoba-használattal és lehetőleg kussolva.

Úgy érzem, nem véletlen, hogy az Iskola utcai ház emlékhellyé avatásának gondolata éppen itt, Magyarországon jutott valakinek az eszébe. Ha pedig ez a mementó megszületik, sokkal több lesz, mint aminek szánták. Nem csupán egy látványosság, egy turisztikai érdekesség: inkább jelkép. Méghozzá nemzeti jelkép, amelyet megcsodálva ugyanúgy elénekelhetjük, ahogyan tíz évvel ezelőtt: „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”.

Kerékgyártó György