Gondolkodtál-e azon, hogy milyen lett volna az életed, ha megmarad minden a maga rendjében, és te egyszerű grófnőként élsz itt, Magyarországon?

Magyarországot milyennek képzelnéd 1945 után, ha megmarad benne a polgári rendszer folytonossága?

Éltünk volna, a föld akkor is termett volna, ha hagyják, hogy dolgozzunk rajta. Ami nagyon nehéz lett volna és fájdalmas: továbbra is a Trianonban csonkolt országban kellett volna élnünk, de legalább megmaradt volna a népben a teljesen normális és érthető vágyakozás a revízió iránt. Arra szoktam gondolni, hogy az is lehetséges, jobb volt így, mert megtarthattuk a másságunkat. Mi, magyarok, itt a Kárpát-medencében nem vagyunk sem szlávok, sem germánok, sem latinok. Talán éppen a számkivetettségünk és a különlegességünk segített a megmaradásban. Így volt ez korábban, és így lehetett most is, mert a jólét és a meglévő vagy nem létező jogok hangoztatása, a kinyilvánított demokrácia tunyává és kényelmessé teszi az embert. A magyar ellustul, ha nem kell nap mint nap megküzdenie a léttel és magáért a létezésért. Én immár ötvenötödik éve élek külföldön, s a tény, hogy ilyen jól tudok magyarul, s még ma is csak magyarul tudom igazán kifejezni magam, az is bizonyítja, milyen erős a magyar kultúra és milyen erős a hozzá való ragaszkodásom. Ez megtartó erő.

Magyarul álmodsz?

Magyarul gondolkodom, és mindig magyarul álmodom. Kizárólagosan. Az utcán azonban már előfordult idehaza is velem, hogy franciául válaszoltam, ha valaki kérte, hogy igazítsam el. Ez beidegződés, a kinti idegen nyelvi környezet miatt van, hiszen ott nagyon ritkán fordulhat elő, hogy magyarok vesznek körül a társadalmi érintkezésben.

Milyennek látod Magyarországot és az elcsatolt részeken élőket 1990 óta, hiszen immár rendszeresen jársz haza, s egy idő óta az esztendő egy részét is idehaza töltitek férjeddel? Miféle változásokat észlelsz Pannóniában?

Sokat jövök haza a rendszerváltás óta. Nyugdíjazásom óta még gyakrabban. Aztán egyre többet, amióta megvan itt a házunk. A Felvidékre, Erdélybe is rendszeresen járok, sok a barát és az ismerős. Főleg franciákat szoktam odavinni, mert teljesen tompák, még a jóakaratú és műveltnek mondható emberek sem tudnak rólunk semmit. Szék volt az első ilyen hely. Szék városa, mert én továbbra is így hívom, ahol tizenhét évvel ez-előtt még igen erős és méltósággal bíró, értékeit elevenen őrző magyar közösséget láthattunk. Talán az volt a huszonnegyedik óra, amikor ilyen eleven és archaikus népi világot működés közben figyelhettünk meg. Jött a demokrácia, megnyíltak a határok, jött Európa, és a székiek is lehetőséget kaptak, hogy szétnézzenek és hazavigyenek magukkal mindent, ami hasznos vagy haszontalan lehet… Szék épül. És egyre csúnyább. Kivetkőznek az emberek a népviseletből. Hatalmas házakat építenek, sokszor erejükön felül, mert képtelenek befejezni, ott állnak a vakolatlan szobák, s ők maguk valahol lent laknak a pincelakásokban és a nyári konyháikban. Hiába mondják, hogy nem modern, nem megfelelő a régi! Ha nem figyelnek oda a saját lehetőségeikre, az értékeikre, soha nem fog fellendülni a faluturizmus. Ha fellendül is, az mire lesz jó? Egy jellegtelen, befejezetlen és poros falut nem lehet a világnak mutogatni. Ott van Dél-Tirol példája! Él és virul az a vidék a hagyományaival együtt. Arrafelé azt is visszaépítették hagyományosra, amit pár évtizeddel korábban ostoba módon modernizáltak.

Ha csak Magyarországot nézed – Budapestet és a vidéket, együtt és külön-külön –, akkor mit tapasztalsz?

A diktatúrából kikeveredett nép nagyon gyenge. Nagyon nagy reményeink voltak, és tele is voltunk várakozásokkal 1989–90-ben. Akik a diktatúrát rajtunk végrehajtották, azok a későbbiekben mind a nyakunkon maradtak. Civilben, levetve a párt ideológiai egyenruháját, immár vállalkozókként jöttek, és ránk zúdították a teljesen vad és tőlünk idegen kapitalizmust. A marxizmus diktatúrája után bekövetkezett a pénz egyeduralma. Az amúgy nagyon gyenge népen még agymosást is végrehajtottak ez idő alatt. Jelentős sérüléseket szenvedett a nemzet, de vannak még egyének és egészséges közösségek imitt-amott, körülöttük újjászerveződhet az élet. Az igazi élet. A magyar. Olyanná lettek a falvaink, mint valami külvárosok, ahová aludni járnak haza az emberek. Parlagon hevernek a földek, nincsenek haszonállatok. Manapság oda jutottunk, hogy már-már nem lehet átmenni a szomszéd­ba tejért vagy tojásért, mert a régiek, az egykori János bácsik, Kati nénik majdnem mind meghaltak, és maholnap az sincs, aki megmutassa, hogyan kell használni a szerszámokat, mire jó a kapa, a kasza vagy az ásó. Nem a pesszimizmus mondatja velem, csak tudom, meg vagyok győződve arról, hogy ez a számítógépekkel és mindenféle intelligens masinákkal felszerelt világ nem életképes, mert pazarló és erősen energiafüggő. Hiá­ba vannak az erős gépkocsik, ha fogytán a fosszilis üzemanyag! Mivel fognak azok járni? És főleg hova mennének rajtuk az emberek? Mire elkészül a négyes metró, már csak arra fog szolgálni, hogy alagútjaiból éhes hordák lepjék el a vidéket, ahol még az sem lesz, amit lelegeljenek, és ott nem várja majd őket senki… A termőföld megvan. Pihen. Csak éppen meg kell majd szólítani, de ahhoz meg kellene tanulnunk dolgozni! Ott van például Lepsény is…

Milyen ma az a környezet, ahol születtél és első felhőtlen éveidet élted?

A kúria körül többnyire a bozót gyarapszik, ami a parkból megmaradt, az is pusztulóban, bár még van néhány hatalmas fa, amely emlékeztet az egykori fénykorra. Kiosztották, pontosabban újraosztották a földeket a rendszerváltozás után. Vannak néhányan, akik komolyabban foglalkoznak a szántóföldi növényekkel és a gyümölcstermesztéssel, de a terület fele kihasználatlan. Lepsény díszpolgára vagyok, ami – úgy érzem – felhatalmaz arra, hogy őszinte legyek, és felelősséggel kimondjam, hogy ez a helység manapság már csak árnyéka annak, amilyen volt, s közel sem mutatkozik olyannak, amilyenné egy töretlen fejlődés nyomán válhatott volna, hiszen a talaj nagyon termékeny és roppant hálás lenne, ha kellően foglalkozna véle a gazda… Én láttam a francia vidék pusztulását. Franciaország gyönyörű és gazdag, de onnan sikerült teljesen kiirtani a parasztot. Nincsen falu, nem létezik falusi ember és a mezőgazdaság teljesen gépesített. Farmerek vannak, aztán kisebb és nagyobb mezőgazdasági feldolgozó üzemek. Oda jutottak, hogy nincsenek egészséges mentalitású emberek, akik megfogják a szerszámokat. Már az adminisztrációt, az állami apparátust sem tudják feltölteni igazi franciákkal, a különböző hivatalok, a bankok, a prefektúrák, a rendőrség, a csendőrség tele van a volt gyarmatokról betelepedett színes bőrűek gyerekeivel, olyanná lett a híres francia állam gépezete, mint a nemzeti futballválogatottjuk.

Nem lettél igazi grófnő, a filmes pályád sem sikerült, pedig nagyon közel jártál a sikerhez, aztán tanítottál, gyermekeket neveltél, publicistaként is tevékenykedtél az emigráns sajtóban, önkéntes aktivistája voltál a magyar ügyeknek, és az utóbbi években írtál három könyvet. Mi volt az a szenvedélyed a felsoroltak közül, amelyet a leginkább kedveltél? Vagy van valami más, ami kimaradt, s amit nagyon szerettél volna?

Színházban játszani!

Ez sikerült a legkevésbé. Még magyar színházat sem látogathattál rendszeresen, nemhogy játszottál volna valamelyikben!

Igen. Másképp sikeredett az életem. És ez – ilyen szempontból – egy tragédia! Ez „a” tragédia. Hogyha az ember egyik országból a másikba vetődik, akkor a nyelvtanulással kell kezdeni, s ha valaki színpadra vágyik, akkor nem akármilyen szinten kell beszélnie a nyelvet, amelyiken játszani szeretne. Magyarul nem lehetett, mert disszidáltam, németül sem, mert ahhoz túl keveset éltem Ausztriában, Párizsban pedig már szó sem lehetett erről, hiszen férjhez mentem, gyermekem született, és hamarosan el is váltam az első férjemtől. Akkortájt a napi megélhetésért kellett küzdenem, képtelenség lett volna egyébbel próbálkozni, még a vágyakozás is nagy bátorságnak számított… Egyébként nagyon fájt, ha olyan darabot láttam, amelyet ismertem és kedveltem, mert akaratlanul is beleképzeltem magam egy-egy szerepbe és végig meg voltam győződve arról, hogy én azt sokkal, de sokkal jobban játszanám. Később a táncoktatással részben kárpótoltam magam, mert rengeteg alkalom kínálkozott rá, hogy átadjam, elmondjam, megmutassam a tanítványaimnak, hogy csak teljes átéléssel érdemes és szabad létezni a közönség előtt. Nagyon jó érzés volt, amikor teljes empátiával ilyeneket magyaráztam a tanítványaimnak, mert közben áthatott az a nagy csend, ami őket akkor körülvette, s feszült figyelemmel itták magukba a szavaimat.

Szeretsz írni?

Nagyon! Kézzel írok, vonalas, margós füzetekbe, szép, szabályos zsinórírással, mert mi annak idején azt tanultuk. Az első könyvemet tizenegy, a másodikat nyolc, a harmadikat három hónap alatt írtam. Úgy írok, hogy előtte jól végiggondolom a mondatokat, és soha nem húzom át a leírt szöveget. Ha véletlenül mégis elrontok valamit, akkor oda beragasztok egy kis cetlit, ráírom a megfelelő szót, és megyek tovább. Ezt így akartam már kezdettől fogva. Igen hálás vagyok a ki-adómnak, hogy ilyen irányú mániámat elfogadta. Nem szeretek és nem akarok monitor előtt görnyedni és apró betűket lesni. Különben is: nem tudok gépelni, csak két ujjal pötyögök, úgyhogy a kézzel való írás sokkal jobban megfelel az egyéniségemnek.

És mit tesz ilyenkor a férjed? Jean immár negyven éve a társad. Segít, megbeszéltek egy-egy részletet?

Nem nagyon, mert Jean, bármennyire is furcsa: nem beszél magyarul. Nem olvashatja eredetiben a könyveimet. Egyébként a franciák nem szoktak nyelveket tudni, hiszen ők abban az illúzióban élnek, hogy világnyelvükkel bárhol érvényesülnek. Ráadásul Jeannak kirívóan rossz a nyelvérzéke, de ez őt nem akadályozza meg abban, hogy a magyar barátaimmal felvegye a kapcsolatot! Rövid idő után bárkivel össze tud melegedni, ha áthidalják azt a nehézséget, hogy a nyelv nem akadály. Nem volt gond Széken sem, Homoródalmáson, Csíkszeredában sem, ahol nagyon kevesen tudnak franciául, félóra múltán mindenki megkedvelte… A harmadik kötet már a közös életünkről szól. Itt sokat beszélgettünk. Megkértem, hogy írjon utószót hozzá. Azt akartam, hogy főleg arra a korszakra térjen ki, amikor tanyán éltünk, és az ő javaslatára létrehoztuk azt a kommunát, amely miatt a családunk élete is majdnem zátonyra futott.

Idézzük fel pár szóban a Ferme Durand korszakát, természetesen csak éppen érintve a történetet, mert ez is egy tanulságos időszak volt az életedben, és az esszenciája eléggé részletesen – de immár több évtizedes távlatból szemlélve – ott olvasható az önéletírásodban…

Olyan helyet kerestünk Jeannal, ahol bőven van hely a lakhatásra, és egészséges a környezet, lehet mozogni, tudunk konyhakerti növényeket termelni a közelében. Alapos vizsgálódás után esett a választásunk erre a tanyára Corbreuse község és a Dourdan nevű kisváros mellett, mert óvoda, gimnázium is volt a közelben, úgyhogy biztosítva volt a nagyobbik fiamnak az iskola, a kisebb pedig már ott született. Arról volt szó, hogy oda fog jönni Jean egy-két építész barátja, hogy irodát nyisson, de egy idő után mindenféle férfiak és nők jelentek meg. A legkülönfélébb értelmiségiek: festők, szociológusok, képzőművészek, tanárok. A falut keresték, az eltűnt parasztságot és azt az életformát, amit nem lehet könyvekből megtanulni. Akkortájt Franciaországban divat volt baloldali értelmiséginek lenni. Zajlott az ideologizálás. Ezek az emberek éjfélekig vitatkoztak, gyártották az elméleteket, az élet értelméről, a munkásosztály mennybemeneteléről tartottak előadásokat, közben megittak fejenként két-három liter bort, és általában másnap délig aludtak. Úgy is neveztem őket, hogy „a hajnal elveszettjei”. Egyébként nem értettek semmihez, ami a földdel kapcsolatos, úgyhogy kitiltottam őket a kertből, mert mindent széttapostak. A konyhát én vezettem. Megtanultam harminc-negyven emberre főzni. Én voltam az egyetlen, aki tudott csirkét vágni, gyomlálni és kapálni. Ezeket a hasznos dolgokat Alsóperéről, kislánykoromból hoztam magammal, ahol normális falusi környezetben éltünk és mindent tudtunk, megtanultunk a magyar parasztoktól, olykor apám egykori alkalmazottaitól, akik azzal tudtak segíteni leginkább, hogy maguk közé fogadtak és megmutattak egyet és mást, hogy ez meg amaz mire való. Ez mindenféle intézetnél többet tudott nyújtani azokban az időkben… Aztán leléptünk onnan, de úgy, hogy béreltünk egy másik házat. Jean vissza-visszajárt a kommunába, hiszen kilenc évre szólt a bérleti szerződés, ő felelt az ingatlanért és az „embereiért”, én pedig a kert miatt ragaszkodtam. Szép lassan aztán vége lett ennek a fellángolásnak, mert magukra hagytuk a burzsoá rendszer szökevényeit, akik mind visszaszivárogtak a társadalomba…

Mi lett ezekkel az emberekkel a későbbiekben?

Sokan nyomtalanul eltűntek. Elmentek, kivándoroltak Franciaországból a volt gyarmatokra, mások pedig konszolidálódtak, de úgy, hogy visszailleszkedtek az általuk mélységesen megvetett életformába, és sikeres pályát futottak be. Egyébként a középosztályhoz tartozó, jól képzett emberek voltak, normális háttérrel… Hadd mondjak el egy esetet, ez nincs benne a könyvben. A kommuna lakói vásároltak egy fél disznót, autón elhozták és felrakták a nagy konyhaasztalra, ahol a közös étkezéseket szoktuk tartani. Különböző szakkönyveket vettek elő és a kolbászkészítés fortélyairól kezdtek értekezni. Telt-múlt az idő, s fennállott az a veszély, hogy ott fog az a fél sertés megbüdösödni. Valaki mű­belet hozott, s abba fakanállal kezdték tömködni a húskockákat. Valami keveset sikerült feltölteniük, de aztán kénytelen voltam magam kézbe venni a témát, s az lett a disznóhúsnak a sorsa, ami idehaza is lenni szokott: fazekakban végezte, sült, pörkölt és töltött káposzta formájában látták viszont a közös ebédkor. Annyi embernek meg sem kottyant, holott közülük sokan vegetáriánusnak tartották magukat.

Közben mi történt Magyarországon: itt is elfelejtették a vidéki emberek azt a tudást, ami a parasztságnak olyan természetesen a sajátja volt?

Sokat felejtettek. Teljesen más mentalitású emberek élnek most vidéken, de én úgy látom, hogy nyomokban ugyan, de megvannak még az értékek. Újjáépíthető, megteremthető ismét az a világ, amely viszonylagosan független a vélt jóléttől, a plázától és a divattól.

A te esetedben megmaradt a magyar identitás. A fiaidnak is átadtad a magyar kultúra szeretetét és az országhoz való ragaszkodást, de mi fog történni az unokáiddal?

Nem tudom. A nagyobbik fiamnak nincsenek gyermekei. A kisebbiknek viszont mexikói a felesége. Három gyermekük született. Ha minden jól alakul, akkor bennük három kultúra iránt kell felkelteni az érdeklődést. Egyelőre franciául és spanyolul beszélnek – ketten, mert a harmadik éppen féléves –, de most azt tervezik, hogy pár évet Mexikóban fognak tölteni. A magyar identitás elsajátítása a későbbi időkre marad. Mindeneset­re azt tervezem, a mencshelyi házat olyanná teszem, hogy szívesen járjanak oda, szeressék azt a környezetet. Minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy olvassanak magyarul, a nyelvet, a népdalokat és a népi táncokat mindhárman megtanulhassák. Ha itt fognak időnként tartózkodni Magyar­országon – egyébként mind a három unokám­nak megvan a magyar állampolgársága –, biztos, hogy megismerik a kultúrát, a hagyományokat, és megismerkednek családunk történetével, a magyar múlttal is…

A Nádasdyak, akikről idehaza azt tartották, hogy kihaltak, időnként nagy családi találkozókat szoktak szervezni. Milyen ezeknek a találkozóknak a hivatalos nyelve?

Ma már csak angolul értünk szót egymással. Tizennégy országban, a legkülönbözőbb kontinenseken élnek a rokonok. A közvetlen hozzátartozók közül csak anyám és unokabátyám tért haza Kanadából. Gróf Nádasdy Ferenc, aki nem lévén vagyonos ember odakint, nem kívánta visszavenni azt a nádasladányi kastélyt, amelyet kitűnő állapotban vettek el annak idején a szüleitől, de ahhoz ragaszkodott, hogy az általa életre hívott alapítvány működtesse benne a Nádasdy Akadémiát, amely elsősorban művészetpártolással és környezetvédelemmel foglalkozik. Az ő hitvallása, hogy „levegő nélkül nem lehet, kultúra nélkül nem érdemes élni”. Az elmúlt két évtizedben sikerült néhány komoly pályázatot megnyerniük az alapítvánnyal, a kastélyt szépen felújították, és immár kétszáznál is több országos és nemzetközi hírű rendezvénynek adhatott otthont. Az ő neve, az alapítvány és a nádasladányi komplexum őrzi majd méltó módon a család emlékét. Édes­anyám Alsóperére jött vissza, megkaphatta ideiglenesen az egykori házunkat, ahol aztán életének utolsó éveit töltötte. Azt hiszem, hogy időskorában szépen, nyugalomban élhetett, a kedves tájak és a régi emlékek közelében. Pillanatnyilag pedig mi vagyunk a férjemmel visszaköltözőben, egyre többet tartózkodunk Mencshelyen és egyre többet vagyunk az országban. Jeannak az az érzése, hogy a normandiai vidéket látja viszont. Immár neki is ideszóló honvágya keletkezett.

Vannak még történeteid?

Vannak. De azokról egyelőre nem szólnék! Jövőre a három kötet egyben jelenik meg. Nem írnám másképp ma sem ezt a trilógiát. Nem vennék el belőle, és hozzá sem tennék, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy így férkőztem és férkőzöm az emberek lelkébe. Mondanivalómat a jövőben is hasonlóan, őszintén szeretném átadni, és nem rutinnal, bár kétségtelen, hogy némi gyakorlatnak most már a birtokában vagyok.

Simó Márton