A polgári értékeket teremtő körültekintő tervezés és az előrelátó gondoskodás a telep utcáira is kiterjedt. A Weker­lén – ha jól számoltam – negyven utca, tizenöt köz, három körút és négy (a postai címlistákon is szereplő) tér található. Újabban azonban két olyan tér is kapott nevet, amelyekhez lakóépület nem tartozik, postai címe nincs. Mind a két tér egy-egy iskola szomszédságában van. A We­kerlei Társaskör Egyesület a centenáriumi ünnepségekhez közeledvén kezdeményezte, hogy a Pannónia út–Corvin krt.–Petúr utca által határolt há­romszögletű területnek Győ­ri Ottmár tér, a Hungária út–Gu­ten­berg krt.–Kapisztrán utca által határolt területnek pedig Bárczy István tér legyen a neve. A névadást a Fővárosi Közgyűlés 2008. szep­tember 25-én az 1521. és az 1522. sz. határozatával szentesítette. A két teret 25-30 fős wekerlei közösség, sok-sok család pihenő- és játszótérré alakította ki, igényes, hasznos és tetszetős mű­al­kotásokkal is ellátta. Az önkormányzat a két tér rendezésére és az avatási ünnepségekre egymillió-háromszázezer forintot biztosított.

A telep fő útvonalai és a körutak 26 méter szélesek. A belső utak 12, 15 és 20 méter távolságúak. A kisebb utcákat összekötő „közök” szélessége 6 méter. A szembejövő gépkocsik itt úgy tudnak közlekedni, ha az egyik felmegy a járdára. Földút ma már csak itt-ott, például a sportpálya két szélén található a kutyasétáltatók legnagyobb örömére.

A wekerlei utak tömegközlekedésre alkalmatlanok, bár két buszvonalat is kialakítottak a telepen. Ezek a járatok (148-as, 99-es, 199-es, 194-es) négy-öt megállóhellyel ren­delkeznek, s mind a két útvonal érinti a főteret. Az utcák neve eredetileg is a nemzeti érzés, a magyarságtudat éltetője és hordozója volt. A pártállam idején nagyon sok utca nevét megváltoztatták. 1989 után csak az az utcák egy része kapta vissza eredeti nevét. A mi utcánk például annak idején Wer­bőczy utca volt. (Werbőczy István [1460 k.– 1542] „Magyarország szokásos jogainak hár­maskönyve” c. munkájában foglalta össze a nemesi előjogok alapján évszázadok óta folytatott joggyakorlatot.) Ezt a Werbőczyt váltotta fel a parasztvezér Dózsa György, majd egy ideig a telepen kívül eső Mária utca folytatása lettünk. A Zalaegerszeg utca elnevezést a kerületi tanács akkor adományozta nekünk, amikor Kispest Zalaegerszeg testvérvárosa lett. Ennek eredményeként a zalaegerszegiek teleültették az itt kialakított, hat négyemeletes házból álló lakótömb területét díszcserjékkel és díszfákkal, amelyek azóta tavasztól őszig varázslatos zöldbe borítják ezeket a szürke típusházakat. Meg kell említenem, hogy a testvérvárosi kapcsolat felvétele alkalmával a Zalaegerszeg utca 36. számú ház falán réz domborművet helyeztek el – emlékezetül, de ezt azóta ellopták.

A négyzet alakú főteret a tervezők pontosan a telep középpontjába helyezték, egy-egy oldala száz méter, a területe majdnem két futballpálya nagyságú. A teret körülvevő úton körforgalom van. Ide futnak be és innen folytatódnak a Wekerle fő útjai: a telep sarkait összekötő Pannónia út és Hungária út, amelyek a teret középen szelik át, valamint a tér sarkait összekötő Mészáros Lőrinc utca és a Thököly utca.
A főtéren, amelynek most – reméljük, véglegesen – Kós Károly tér a neve, az említett utcák által elválasztva hét kétemeletes háztömb található 370 lakással. Hat háznak két számozott kapuja (bejárata) van, egynek pedig három. Ennek megfelelően a főtéri házak számozása 15-ig tart. Ám van még egy épület a téren, a római katolikusok temploma, ahová ugyan a Pannónia útról léphetünk be, de a sekrestye bejáratát a Kós Károly tér oldalán, a 16. szám alatt találjuk, ami a templom közterületi (postai) címe is. Ott, ahol a Hungária út a főtérbe torkollik, majd a másik oldalon folytatódik, két kisebb, a kétoldali járdákat és egy nagyobb, az úttestet átívelő kapun keresztül történik a közlekedés. Ezek a kapuk a székelykapukra emlékeztetnek. Másutt, a térbe torkolló utcákon nincsenek ilyen kapuk. A mívesebb kapu tervezője nevét viseli, ez a Zrumeczky-kapu.

A telep főterének első tervrajzában különálló házak szerepeltek, ami nem nyerte el We­kerle Sándor tetszését. Ezért új pályázatot írtak ki, amit Kós Károly nyert meg. Ő zárt térfalú beépítést javasolt. Ezt valósították meg, Kós Károly azonban csupán az 1-es és a 2-es számú házat tervezte meg, ahol ma a gyógyszertár van. Miután 1913-ban Kós Ká­roly kisfia betegsége miatt feleségével együtt visszaköltözött Erdélybe, a főtéri építkezés irányítását Tornallyay Zoltán vette át. A főtér épületei nemes harmóniában kapaszkodnak össze, de valamennyi különbözik egymástól, sajátosan egyedi, különleges építészeti megoldásokat hordoznak. Az emeleti lakásokba a lépcsőházból az udvarra néző függőfolyosókon át lehet belépni. A függőfolyosók elejére vasrácsos ajtókat szereltek fel, amelyek a bejárati ajtókkal együtt zárva vannak. A Kós Károly téren, a Zrumeczky-kapu szomszédságában található a Wekerlei Társaskör Egyesület (WTE) két helyisége: egy a földszinten, egy a pinceszinten.

A főtér a háború előtt szemet-lelket gyönyörködtető díszpark volt. Most letaposott fűvel, némi virággal, nagyobb poros térségekkel, bokrokkal és a kívánatosnál kevesebb fával várja az oda érkezőket. A tér főbb útjait a mostanában divatos kockakövekkel rakták ki, másutt az egykori széttöredezett aszfalt maradványaiba botlik a figyelmetlen sétáló. A tér nem annyira a pihenni, kikapcsolódni vágyó felnőttek parkja, hanem inkább játszótér, ahol labdázni és eszeveszett módon kerékpározni is lehet.
A teret három műalkotás díszíti. Itt található az 1987-ben felállított egész alakos, bronzból készült Kós Károly-szobor, amely Péterffy László szobrászművész alkotása. Ugyancsak ő készítette el Wekerle Sándor bronz mellszobrát, amit a telep centenáriuma alkalmából állítottak fel. A harmadik műalkotás 20-30 főnyi, alkotókból és támogatókból álló közösség munkája nyomán készülhetett el. Ez az Életfa a tér közepén áll. Wekerle élni akarását hirdeti. Még szólunk róla. A műalkotásoknál is nagyobb vonzerőt jelent a téren a gyermekek számára készült játszósarok, ahol új (EU-s szabvány szerinti) játékeszközökkel lepte meg a kicsiket a kerületi önkormányzat. Van itt természetesen homokozó is, nem messze tőle pedig egy ivókút, amelyből nem ritkán hiányzik a víz. Most (június 12-én) éppen van, mert az előző napon javították meg.
Innen néhány méterre magasodik egy tekintélyes földhányás, melynek „Nyúldomb” a neve. Bringázni rajta jó mulatság, nagyokat esni kevésbé. De a legszórakoztatóbb a szánkózás. Ha egy icipici hó esik, máris összeverődik 30-40 gyerek. A legnagyobb üvöltés, sivítás akkor van, ha megérkeznek az unokáim.

A Wekerlén az épített és a természeti környezet, ha nem is ideális, de még elfogadható barátságban van egymással. A telepnek nem csupán művészien megtervezett épületegyüttesei és családbarát házai elbűvölőek, ami különösen széppé és vonzóvá teszi ezt a lakóparkot, az az ideköltöztetett természet.
Vannak még virágoskertek, bokrok, sövények, füves térségek, de a telep magával ragadó hangulatáról a fasorok gondoskodnak. A keskeny utcákban nincsenek fák. De így is legalább negyven utat öveznek fasorok, s a tereken, az udvarokban is ott vannak még a fák. Kiváltképp az utakat szegélyező fasorok elragadóak, különösen ott, ahol összehajló lombkoronájuk zöld alagutat alkot, s még a kánikulában is üdítő alattuk sétálni.

A telep az építése idején – mint a korabeli fényképek is tanúsítják – homokos puszta volt. A gondnokság a wekerlei főkertész vezetésével, egy üvegházi és szabadtéri növénykert létesítésével, valamint kitűnő minőségű csemetefák tervszerű beszerzésével gondoskodott arról, hogy a lakókkal, családokkal együtt a természet is ideköltözzék. Az utcákat, tereket méretük és rendeltetésük szerint azonos vagy különböző fafajtákkal ültették be. A Gutenberg körúton például platánok, a Vajk utcában hársfák, a Géza utcában vadgesztenyefák, a Pannónia úton nyárfák szegélyezik az utakat. Az életben maradt fasorok közül több is védett. Ilyen például a szilfélék családjába tartozó ostorfa is, amelyeket a Bercsényi, a Kapisztrán, a Martino­vics, a Mészáros Lőrinc és a Szent Imre utcába telepítettek. Az akkori gondnokság nemcsak a közterületek növényzetéről gondoskodott, hanem a lakókertekre is kiterjedt a figyelme. A te­lepen ötvenezer fát ültettek el, de a közpénzből a lakók kertjeibe is került tizenhatezer gyümölcsfa, ami azt jelentette, hogy egy főre legalább három fa jutott. De arra is ügyeltek, hogy például ribizlibokrokat telepítsenek az előkertekbe, a kerítések mögé. Tisztában voltak azzal, hogy az iparban dolgozó lakosság nagy része vidékről, faluról érkezett ide, és szívesen foglalkozik konyhakerti munkával.

Ma már csak imitt-amott létezik konyhakert, gyümölcsfa is egyre kevesebb található, ámbár itt a Zoltán utcában több ház előtt is ültettek meggyfákat, a termését viszont senki sem szedi le. Ami a legnagyobb gond: mind a lakók, mind az illetékesek és illetéktelenek tervszerűen csökkentik, pusztítják a zöld felületeket. Annak a hatlakásos háznak az udvarán, ahol lakom, egyre kevesebb a fa, és egyre nagyobb területet foglalnak el a gépko­csi­tárolók, ilyen-olyan rendeltetésű kisházak, viskók, sufnik. A legkisebb az enyém. Ehhez jönnek még az udvari és kerti betonjárdák. A kerti parcellám végében van egy sokágú (törzsű), öt-hat méter magas remek mogyoróbokor: szép testű, életerős, vidám. Az ágai azonban áthajolnak szomszédjaim kertjébe is. Meg is ígérték, hogy lefűrészelik ezeket a renitens ágakat. És meg is teszik. És a hatóság (a szabály, a törvény) nekik ad igazat, jóllehet az udvar és a kert oszthatatlan közös terület, s ma már jobb lenne egységesen, összehangoltan hasznosítani ezeket a belső térségeket. De ugyanezt teszik nagyban az önkormányzat vagy – mondjuk – az Elektromos Művek illetékesei is. Gallyaznak, vágnak, fűrészelnek, csonkolnak. A fákat tudományosan és szakszerűen megfosztják természetes lombkoronájuktól, szétroncsolják egyéniségüket, a legtöbb elveszti varázsát, haldoklik, elpusztul.

A Madách utcában az 1920-as években vadgesztenyefákat ültettek. 2009 márciusában a jelenlegi negyvenkilenc fából kilencet kivágtak, a többit visszavágták, gallyazták, csonkolták. A nagy fák ott is és másutt is útban vannak. Az ELMŰ egyik kft.-je éberen vigyáz arra, hogy a villamossági vállalatnak egy szál vezetéke se görbüljön meg. A fiúk alapos munkát végeznek. Az egykori fasorra senki sem ismer rá. De minthogy a legfőbb jelszó a „megelőzés”, a hatóság más, egyszerűbb megoldásokat is keres és talál. Azt mondja: ezeket a magasra törő, terjedelmes koronával rendelkező – sok oxigént termelő – fákat olyan fafajtákkal kell „kiváltani”, amelyek kifejlett korukban is kisebb életteret igényelnek. (Kispest, 2009. március 18.)

Kezdjük a népességgel! Szemben a túlnépesedő országokkal és térségekkel, hazánkban (miként az európai országok többségében) tragikus népességcsökkenés tapasztalható. Magyarország népességének száma 1981-ben érte el csúcspontját, amikor 10 millió 713 ezren voltunk. Ez a szám 1990-ben 10 millió 375 ezerre, 2001-ben, a népszámlálás adatai szerint 10 millió 100 ezer fő alá apadt. 2007 végén hazánk lakossága 10 045 401 fő volt. Kispesten 1984-ben 76 800 lakót számol­tak össze, ami 2008-ra 61 223 főre csökkent. A 2009. június 7-én megtartott európai parla­menti képviselők megválasztásakor Kispest lakossága már 62 800 fő volt, melyből 48 400 fő szavazhatott, a Wekerlén pedig 8658.
Kispesten 14 400 személy maradt ki a szavazásra jogosultak köréből, akik – néhány szavazásra nem jogosult felnőttől eltekintve – nem töltötték be a 18. életévüket. Az ő arányuk Kispest lakosságához viszonyítva 30 százalék. Ha feltételezzük, hogy a Wekerlén is megközelíti a 30 százalékot a kiskorúak aránya, ami kb. 2500 csecsemőt, gyermeket és fiatalt jelent, akkor a Wekerle teljes lakossága hozzávetőleg 11 ezer fő lehet. „A XX. század harmincas éveiben 23 ezer ember élt ezen a területen. Ma tizenkétezren lakják a házakat…” – olvasható 2004-ben. (Magyar Nemzet, 2004. március 13.)
Ami a lakásokat illeti: Kispest lakásállománya 2984-ben 27 825 volt, ebből 12 000 a házgyári lakás, a távfűtéses pedig 9941. A lakások száma 2008-ra 27 104-re apadt. A We­ker­lén 1918-ban összesen 4038 bérlemény szerepelt a statisztikákban. A későbbi jelentés szerint a telepen 1091 lakóépületben 4753 lakás volt. (Nagy-Szelényi)

A wekerlei lakások – kb. száz önkormányzati lakást kivéve – magántulajdonba kerültek. A szocialista ihletésű házak 550 lakása ugyancsak magántulajdonban van, 1961-ben 30 éves részletfizetésre kapták a lakók. Ezekkel a lakásokkal együtt hozzávetőleg 5000-5100 lakással számolunk a Wekerlén. Az egy lakásra jutó lakók száma 2,2 körül mozog. Ezzel szemben Nagy Tamás tollából (forrásmegjelölés nélkül) a következőket olvashatjuk: „A lakásokban 1910-ben – az építkezés második évében – kb. 3300 ember élt, mintegy 600 iskoláskorú gyermekkel. 1920-ban pedig a több mint 19 000 itt lakónak a háztartásában közel 4000 iskoláskorú gyermek volt.” (Wekerle, 2003. március)
Hol vagyunk ettől?

Egykor, a telep felépítése után a gondnokság szigorúan meghatározta, kik lakhatnak a bérleményekben. 1910-ben a pénzügyminiszter utasítást adott Győri Ottmár gondnoknak a lakók kiválasztásának szempontjairól, amelyek között ez is szerepelt: „Csak józan életű, társaival összeférő munkást vegyenek fel.” Az „izgága” elemek kiszűrésére nyilvántartási rendszert vezettek be. A lakásokban rendszeresen (állandóan) nem tartózkodhattak távoli rokonok, ágyrajárók, albérlők, idegenek. A hatósági feladat- és jogkörrel rendelkező gondnokság előírta és számon kérte a házirendet, ügyelt a telep, a házak, a lakások tisztaságára, eljárt a megfelelő bérlők kiválasztásában, kitette a szűrét a nem fizető és renitens bérlőknek, röviden: kilakoltatta őket.

Ma kilakoltatás ott sem jöhet szóba, ahol állami, önkormányzati lakások vannak, ha le­rombolja a lakását valaki, akkor sem. A We­kerlén pedig a lakástulajdonosok lényegében azt csinálnak, amit akarnak. Az önkormányzat (félve szavazóbázisának elvesztésétől) nem akar büntetőeszközöket alkalmazni. Ma­rad a rengeteg pénzbe kerülő „szép szó” (a lakosság felvilágosítása) meg a falra hányt borsó.

Nem kell gyalogolni! Elég, ha személygépkocsival vagy busszal átrobogunk a telepen. Ami azonnal feltűnik: a házak elhanyagolt állapota mellett a rengeteg és sokféle kerítés és ablakrács. Egykoron nem így volt. A kerítések derékmagasságban húzódtak, s betonoszlopokba helyezett gerendákra szegelt falécekből készültek. Az utcai járdát és az előkertet, valamint az udvarokat választották el, ez volt a praktikus feladatuk, de esztétikai szempontból is kellemes benyomást keltettek. „Védelmi” funkciót nem láttak el. Az ablakokat pedig a földszinten is nyitva hagyták. A rácsokat nem ismerték.

Aztán jött a vas és acél országa. A kerítések jó részét a lakosság az ostrom alatt eltüzelte (ugyanígy kivágták a fákat is), a kerítés helyére ugyancsak derékmagasságban vasrács került. Miután ezek egy részét megette a rozsda, az IKV-korszak idején – a tömegellátás igényességével – fejmagasságban drótkerítést emeltek. A lakók pedig továbbfejlesztették ezt a kezdeményezést, s a drótkerítés fölé több szál szöges drótot húztak ki – kifejezetten a hívatlan látogatók elrettentésére. A kíváncsiskodókat pedig úgy igyekeztek kirekeszteni, hogy a drótkerítés mögé nádtakarót vagy hullámpalát helyeztek. Újabban meg­határozott méretű és színű falécekből álló kerítés a javasolt változat, de ezekből is van már­is legalább húszféle. De készülnek kerítések téglából és betonból is, vakolva, színesítve.

Sokféleségben az ablakrácsok sem maradnak el a kerítések mögött. A rácsokat az ablakkeretekre vagy az ablakok körül a falba rögzítve szerelik fel. Általában vaslemezcsíkokból, ritkábban vékony vasrudakból készülnek, változatos formában: egyenesen, ferdén, hajlítva, félkörívben, megcsavarva alkotnak valamiféle mintázatot. Van közöttük négyzethálós és téglalap alakú, fűzfára és fenyőfára emlékeztető formájú, vasköröket és tulipánt ábrázoló rácsozat is.

Rácsok természetesen nem csak az ablakokra kerülnek. Ott vannak az ajtókon és az ajtók előtt is. A mi hatlakásos házunkban két lakásnak van vasrácsos előajtaja. De az én bejárati ajtóm is rácsozott belülről, kívülről vaspántokat szereltek rá – a biztosító előírásainak megfelelően.

Szabó Kálmán

Folytatjuk