A Szellemíró nem egy helyszínes mozi, Polanski mégis mesteri szintre emeli a feszültséget azzal, hogy címszereplőjét egy külvilágtól elszigetelt, rideg luxusvillába csalja – itt él ugyanis önkéntes száműzetésben az ellene felhozott vádak tisztázásáig a volt angol miniszterelnök. Az írót vigyázó szempárok követik mindenhova, a feszültséget a tomboló vihar tovább fokozza. Könnyű lenne önéletrajzi vonásokkal párhuzamba állítani a filmet, de ha végigtekintünk Polanski pályáján, láthatjuk, hogy mindig vonzódott a klausztrofób közeghez. 
A rendező filmjei között két trilógiát is találunk, melyek darabjai lazán kapcsolódnak egymáshoz – tulajdonképpen csak a kiindulópont, ami közös. Az első hármast a Kés a vízben (1962), a Zsákutca (1966) és a jóval később forgatott A halál és a lányka (1994) alkotja, melyek társvonása, hogy a szereplők életében egy idegen váratlan betoppanása okoz felfordulást. Polanski első nagyjátékfilmje, a Kés a vízben vitorláson játszódik: itt töltötte volna közösen a hétvégét a gazdag sportriporter (Leon Niemczyk) és unatkozó felesége (Jolanta Umecka), de az úton majdnem elgázolnak egy egyetemistát (Zygmund Malanowicz). Engesztelésül meghívják magukkal a hajóra, csakhogy a fiú szemet vet az asszonyra. A két férfi között idővel kiéleződő hatalmi játék kezdődik. A filmet a lengyel kommunista párt felháborodással fogadta, a külföldi szakma azonban ünnepelte a nemrégiben diplomázott zsenit: a Kés a vízben a velencei filmfesztiválon a kritikusok díját nyerte el, ráadásul Oscarra is jelölték. Ez éppen elég löket volt Polanskinak, hogy az emigrációt válassza. A berlini filmfesztiválon Arany Medvével jutalmazott Zsákutca helyszíne egy tengerparti erődítmény. Ide szökik egy megsérült bűnöző (Lionel Stander) és haldokló társa (Jack MacGowran) abban a reményben, hogy főnökük segít majd rajtuk. Foglyul ejtik a helyieket, a gazdag férfit (Donald Pleasence) és nála jóval fiatalabb feleségét (Françoise Dorléac). A színdarab alapján készült, a film jelentős részében mindössze három szereplőt felvonultató A halál és a lányka egy meg nem nevezett dél-amerikai országban, a diktatúra leverése után játszódik. A rezsimellenes mozgalom egykori élharcosa, Gerardo (Stuart Wilson) az egyik este idegen férfival (Ben Kingsley) állít haza, aki defekt után segített rajta. Paulina, a feleség (Sigourney Weaver) a vendégben felismeri egykori kínzóját és megerőszakolóját, és bosszúvágytól hajtva most ő ejti túszul a fasiszta doktort. Mindhárom film a bezártságérzet mellett társadalmi és generációs ellentétekre is apellál. A jó thriller egyik titka ugyanis a precízen fel-épített lélekrajz, amihez Polanski kimagaslóan ért.
A mester másik trilógiájában a félelem és a klausztrofóbia nagyvárosban tör a szereplőkre, méghozzá egy hatalmas bérházban, így nem véletlenül szokás lakástrilógiának nevezni. A művek attól válnak igazán ijesztővé, hogy hőseire nem izolált területen (legyen az vitorlás, erőd vagy luxusvilla) lesz úrrá a rettegés, hanem olyan környezetben, ahonnan bárhova, bárkihez menekülhetnének – természetesen csak elméletben. A sorozatot Polanski első angol nyelvű munkája, az Iszonyat (1965) nyitja. A gyönyörű Carolnak (Catherine Deneuve) számtalan férfi rajongója akad, ő azonban irtózik a testiség minden formájától. Együtt él nővérével és annak szeretőjével. Mikor a pár vidékre utazik, Carol bezárkózik a lakásba. A hátborzongató víziók rabságában végül nem tud különbséget tenni álom és valóság között. Rátámad mindenkire, aki közelíteni próbál felé. A rendező egyik legismertebb munkája egyben első amerikai filmje, a Rosemary gyermeke (1968) Ira Levin regénye nyomán. Forgatási helyszínül a New York-i Dakota-ház szolgált, ahol évekkel később John Lennont lelőtték. Ebbe az épületbe (a filmben Bramfordnak hívják) költözik ifjú házasként Guy (John Cassavetes) és Rosemary (Mia Farrow). Nem is lehetnének boldogabbak, amikor kiderül, hogy gyerekük lesz, csakhogy gyűlnek az okok a gyanakvásra: a lány hasát titokzatos karmolásnyomok csúfítják, rémálmaiban szörnyűséges fenevad erőszakolja meg, ráadásul a szomszédok és a férj egyre titokzatosabbak. A Rosemary gyermekét sokan minden idők leghatásosabb horrorának tartják, melynek forgatásához – Az ördögűzőhöz hasonlóan – számtalan legenda kötődik. A trilógiát az 1976-ban készült A bérlő zárja, mely egyben a direktor második európai korszakának kezdete. Egy ilyen kiváló rendezőtől még ez az ujjgyakorlat is emlékezetes mozit eredményez. A harmincas éveiben járó hivatalnok (Polanski alakításában) olyan párizsi apartmant választ, ahol az előző lakó öngyilkos lett. A visszahúzódó férfit az őrületbe taszítják a konzervatív, minden lépését figyelő szomszédok. Egyedüli mentsvára egy fiatal lány (Isabelle Adjani) lehet, aki ismerte az előző bérlőt.
Polanski azon kevés rendezők közé tartozik, akiknek bő öt évtizedes karrierje komoly megbicsaklásoktól mentes. Életművét tudatosan építette fel, korszakai könnyedén különválaszthatók egymástól. Amikor már nem tudott Hollywoodban forgatni, akkor az amerikai sztárok jöttek el hozzá (például Harrison Ford az Őrület [1988], vagy Johnny Depp A kilencedik kapu [1999] kedvéért). Bár többször visszatér egyazon témához és azonos nézői ösztönökre apellál, egyetlenegyszer sem tűnik önismétlőnek. A Szellemírót látva nyilvánvaló, hogy a berlini Ezüst Medve nem az akkor még házi őrizetben lévő Polanski iránti szolidaritásnak tudható be, hanem valóban magának a filmnek szólt.
Szalóky Bálint |
