 Magam is a régi eljárások rajongója vagyok, így elsősorban a történeti fotográfiák csigázták fel érdeklődésemet, ám a kiállítás kortárs része is megajándékozott néhány új felfedezéssel. A Ritkán látott képek fotótörténeti időszalagként is felfogható, ahol az archaikus technikáktól eljutunk a ma digitális technikájához – szerencsére az installáció módja didaktikus szándékról nem árulkodik, és a válogatás is azt tükrözi, hogy az időrendnél összetettebb szempontrendszer vezette a kurátort (Baki Pétert, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatóját).
A legkorábbi képek az 1800-as évek második feléből származnak, olyan fotográfusok műhelyéből kerültek ki, mint Divald Károly, Klösz György, Mai Manó, Simonyi Antal, Strelisky, Veress Ferenc, majd a XX. század elejére érkezünk. Már az első teremben feltűnik, hogy az anyag mind eljárást, nyersanyagot, mind témát illetően sokféle. Az egyik kép Kossuth Lajos temetését idézi meg (Mai Manó, 1894), ugyanitt könnyed portrék, például kislány kutyával (Homonnai Nándor, 1917) láthatók. Van itt albumin, zselatinos ezüst, celloidin, zselatinos napfénypapír, brómolajnyomás, színezett dagerrotípia, ambrotípia, később zselatinos ezüstemulzió fatáblán, digitális nyomat, fotografika. A közismert fotográfusok mellett (amilyen például a budapesti városfotóiról híres mester, Klösz György) olyan kevésbé ismert nevek is megjelennek a falakon, mint Jacques Faix aradi zongorakészítő mester és műkedvelő fényképész. A fényképezés hőskorában egymás mellett alkottak a festőből lett fényképészek, a képzett mesterek és az (azóta mesterként számon tartott) amatőrök – vajon a jövőben hogyan alakul majd ez az arány?
A mához közeledve természetesen nem követhető maradéktalanul az addigi koncepció, hiszen a kevésbé ismert fiatal művészek képei még nyilván nincsenek múzeumba gyűjtve. A lehetőségekhez mérten azonban itt is érvényesül a sokféleség, és az olyan közkedvelt alkotókon kívül, mint Benkő Imre, Jokesz Antal, Korniss Péter, Lugosi Lugo László, Szilágyi Lenke, megjelennek a fiatalok: például Kudász Gábor Arion, Gábor Enikő, akinek Ramszesz című képe személyes kedvencem lett a kiállításról. A kortársak képei bizonyítják, hogy bár a mai kor fotóköznyelve a színes digitális kép, a fotóművészet ennél sokkal több eljárást (a klasszikusokat is) alkalmaz és formál saját igényére. A szabadkézi fotográfus, Minyó Szert Károly, a fotogram megújítója, Gábor Enikő és a lyukkamerával dolgozó Bozsó András képei mutatják, hogy a klasszikus technikák nem avultak el, csak átalakult a szerepük.
A XX. század elismert magyar fotósai, Lucien Hervé, André Kertész képei kevésbé szerencsés honfitársaik alkotásai között kaptak helyet, akiknek fotói arra biztatják a nézőt, szélesítse a kánont, hiszen a nemzetközi elismertség hiányát sokak esetében speciális történelmi helyzet okozta, és ezért lettek fotóik ritkán látott képek. Vagy épp fordítva: a külföldön dolgozó fotográfusok képeit csak külföldi lapokból ismerhette volna meg a magyar közönség. Nő az időbeli távlat is, ennek fényében is hajlamos a néző áramlatokat, mestereket felfedezni, újraértékelni. Németh József viszonylag ismert Gyöngyvirágos aktja (1956, zselatinos ezüst) például egész másképp látszik a mangák korából, és további emelkedő népszerűségre számíthat. Szöllősy Kálmán, akiről azt tartják, hogy a legtöbb aktfelvétel készítője a magyar fotótörténetben, tájképpel, másik főprofiljával van jelen a tárlaton. 1936-ban Almássy Pál volt az első fotóriporter, aki átszelte a Szaharát a Berliner Illustrierte Zeitung megbízásából, a kiállításon Kezek című sorozatának egy darabja látható. Sorakozhatnának itt a nevek, hetvenhat – ennyi képet ölel fel a válogatás, mely ablakot nyit annak belátására: mennyi szellemi tőke rejlik a magyar fotóban.
Szilágyi-Nagy Ildikó
(Ritkán látott képek. Mai Manó Ház, Budapest, július 2–szeptember 5.) |
