Kifosztott gyerekkor

Könyv - 2010/29. szám (2010.07.21.)

(Juhász Ferenc: A gyermekkor csontváza)

„Miért ne lennék bonyolult? / Hát olyan egyszerű a múlt, / az ember, / a történelem, / a rejtély-világegyetem, / a látomás, a szerelem, / a természet-tegnap s jelen?” – írja Juhász Ferenc egyik legújabb, 2006-os versében, talán azokkal is polemizálva, akik költészetét befogadhatatlanul túlbonyolítottnak, nyelvi invencióját túlburjánzónak látják. Valóban nem egyszerű a múlt, az ember, a világegyetem, a költő okkal ragaszkodhat a megfogalmazás bonyolultságához.

Juhász Ferenc nagy formátumú költő, életművének jelentős hányada irodalmi hagyományunk része, Nagy Lászlóval végrehajtott költészeti forradalma, nyelvi atomrobbantása a második világháború utáni modernizációs líratörténet fordulópontja. Pályára lépése pillanatában stílust teremtett, olyan korszakos nagy és nagy hatású verskatedrálisok sorát írta meg, mint A tékozló ország, A szarvassá változott fiú… című eposzok. Indulásától összetéveszthetetlen lét- és irodalomszemlélete, gondolatisága, retorikája, nagy ívű verslogikája, elképesztően pazar nyelvi ereje. Legújabb verseiben is, bár visszafogottabban, de a már jól ismert juhászi retorika, modor, versépítkezés folytatódik. Új kötetét rövid, fegyelmezettebb gondolatvezetésű dalszerű versek, illetve a szabad asszociációk lehetőségét káprázatos gazdagságban kihasználó félhosszú szabad versek képezik, arányos ritmusban.

Sajátos „őszikék” az elmúlással, halállal szembenéző, az életről egyfajta számvetést végző új Juhász-versek. „Már nincs hova hazamenni! Már nincs kihez hazamenni. Csak / önmagunkhoz Budapesten, a Mandula utcába. Csak önmagunkhoz / tudok már hazamenni. Anyám halott. Apám halott.” – írja visszatérően. Fájdalmas magányról vallanak a versek, keserűségről, mert az öregkori magány nem vagy nemcsak egzisztenciális, ontológiai magány, hanem valóságos elhagyatottság is. Gyötrelmesen kell megtapasztalnia, hogy elhalt mellőle a világ: akik részei voltak életének, mind halottak: családtagok, barátok, pályatársak. „Mind itthagytatok engem: / akiket szerettem, nem szerettem. / S növök halálban, mint magzat a nőben. / Aki vagyok: leszek-e majd a múltidőben.” A gyermekkor számára is aranykor, az élet sűrűsödési pontja volt – ám azok, akik személyükben részei voltak az aranykornak, már nem élnek. Az erre a varázsos, nyüzsgő, eleven gyermekkorra való emlékezés a szépségekre való emlékezés is, de a halandó ember élettel, léttel szembeni kudarcának tiltakozó lázadása is: a kifosztott gyermekkor csontváz csupán, az elveszített személyeket semmi sem pótolhatja, értük semmiféle kárpótlás nem lehetséges.

Hasonló megrendítő erővel és ambivalens érzelmekkel (érzelmi hadjárattal), bensőséges, megrendült szeretettel és elvesztésük miatti fájdalmas keserűséggel idézi föl későbbi kötődéseit is. Pályatársakat, barátokat szólít versbe: a gyerekkori festő barátot, Hantai Simont, a hatvanas-hetvenes évek nagy találkozásait, Danilo Kištől Ted Hugheson át Gregory Corsóig; a magyar költészeti hagyomány lelki-szellemi óriásait Csokonaitól Arany Jánosig. Két hangsúlyos versben is emlékezik, illetve búcsúzik Illyés Gyulától, az embertől, költőtől és a barátságot a költészeten túl is megerősítő béresek illyési világától. Utak, állomások, temetők – minden emlékezés, emlékmorzsa roppant szélesre tárja a költő világát: a mikrovilágtól a kozmoszig, a fűszáltól az Istenig mindent újra egyszerre befogó asszo-ciációs áradatban barangol be újra nagy ívű és nagy igényű verseiben a költő. „Ami jövendőnk volt nemrég / az most már szétrombolt emlék” – a versek „halotti beszédek”, siratók, de katartikus élethimnuszok is, „Jaj, de szerettem élni! / rettegni és remélni!” – írja visszatérően.

Együtt áll a lélek mélysége és magassága – a kifosztottsággal, kudarccal szemben mindig, most is az élet igenlése a végső válasza a juhászi költészetnek. A bensőben zajló gyötrelmes vívódásról megrázó erejű, pompázatos, invenciózus versrészek, emlékezetes rövidebb darabok tanúskodnak. Az „őszikék” kötet talán leggyönyörűbb darabja a kötetzáró vers, az Esti könyörgés, alázattal és hálával telt himnusz, zsoltár, a kései Juhász-líra remeke:
„Néhány évet adj még nekem
Természet: néma, mohó istenem
[…]
Adj még néhány évet nekem
szívembe-rejtett Istenem:
lehessen újabb énekem,
dal, éposz, mámor, értelem.

Néhány egyszerű költemény,
világ-varázsból küldemény,
mindennapi föltámadás,
az életre csodálkozás.”

Pécsi Györgyi

(Juhász Ferenc: A gyermekkor csontváza. Új versek 2006–2010. Kossuth, 163 oldal, 2490 Ft)

NAPI JEGYZET

Majdnem tízmillió hajléktalan

Kerékgyártó György

Döbbenetes tényt kell közölnöm: Magyarországon csaknem tízmillió hajléktalan él. Legalábbis annak az illetőnek a definíciója szerint, akit egy blogger hallott a villamoson értekezni.

Tovább

Videoportálunkból