Van-e magyar észjárás?

Könyv - 2010/29. szám (2010.07.21.)

(Czakó Gábor: Beavatás a magyar észjárásba; Beljebb a magyar észjárásba)

Czakó Gábor két, nemrég megjelent könyvében is (Beavatás a magyar észjárásba, 2009, illetve Beljebb a magyar észjárásba, 2010) határozottan állítja, hogy van magyar észjárás. Előtte más is erre a következtetésre jutott nyelvünk szerkezetének tanulmányozása alapján, mindenek-előtt Karácsony Sándor, a kiváló pedagógus és kultúrfilozófus.

1939-ben jelentette meg A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja című munkáját, mely a korabeli értelmiség körében figyelemre méltó visszhangot keltett. Ahhoz, hogy Czakó gondolatmenetét megértsük, pillantást kell vetnünk Karácsony leghíresebb művére. Ez viszont nehezen értékelhető anélkül, hogy utalnánk két másik korabeli „szellemtudományi bestsellerre”, Prohászka Lajos Vándor és bujdosó és Németh László Kisebbségben című művére…

Szóval a história igencsak bonyolult, és mert a terjedelmi határok kötnek, igyekszem összefoglalni. Czakó beavató könyvében „nyelvrégésznek” vallja magát. Sajátos, interdiszciplináris foglalkozás, íróember számára ideális. S hogy miféle leletekkel dolgozik a nyelvrégész? Azokkal, melyek „a szóbeszédben közszájon forognak, csak éppen valamiért elkerülte a figyelmünket bizonyos szavak és kifejezések sokasága, egymáshoz való viszonya, a szerkezetekben és egyéb nyelvi elemekben megőrződött értemények, hitemlékek, szokások, világszemlélet, észjárás – és így tovább. A nyelvrégész megtisztítja a szavakat-szólásokat a megszokás porától.”

A harmincas évek végén már Karácsony Sándor is ezt tette, állást foglalva az akkoriban dúló „népkarakterológiai” vitában, mely ama fundamentális kérdés körül forgott, hogy „Mi a magyar?”

Karácsony, amikor azt állította, hogy a magyarság ősi öröksége, az „ázsiai lélek” alapvetően türelmes, befogadó, mentes mindenféle erőszaktól, amit nyelvében a mellérendelő mondatszerkezetek preferálása tükröz, lényegében vitába szállt Prohászka Lajos és Németh László hasonlóan szellemtörténeti indíttatású eszmefuttatásaival. Előbbi, függetlenül attól, hogy határozottan elutasította a fajbiológiát, a német szellemiségnek „megtermékenyítő” hatást tulajdonított, azt állítva róla, hogy „vándorlás a humanitás felé”. Ezt akkor a Harmadik Birodalom és Hitler iránti rokonszenv megnyilvánulásaként, a „bujdosó” vagy „finitista” magyar szellem lebecsüléseként lehetett felfogni, amit Szerb Antal a maga idején kifogásolt is. Hasonló értelmezési keretbe került Németh László „mélymagyarokról” és „hígmagyarokról” szóló korabeli teóriája is, hiszen az utóbbiakat – bár ezt a szerző soha nem állította nyíltan – a kortársak a „kártékony zsidó szellemiség” képviselőivel azonosították.

Karácsony Sándor, amikor kiállt a „magyar észjárás” mellett, lényegében a hagyományos „magyar észjárást” állította szembe a totalitarizmussal, amiben a korabeli közvélemény antifasiszta állásfoglalást látott. Czakó ugyanezt a „nyelvrégészeti” logikát a globalizmus ellen irányítja anélkül, hogy egy pillanatra is beevezne a „nemzetkarakterológia” hínáros és ingoványos vizeire.

Ő csak nyelvészkedik, anyanyelvünk rejtett értékeire mutat rá, gazdagságát szegezi szembe az „új, posztmodern világ” kommunikációjával, mindenekelőtt a lebutított angol nyelvvel. Ezt a törekvését csak üdvözölni lehet, hiszen sokan gondolkodnak hasonlóan, még olyan nagy európai nemzetek körében is, mint a német vagy a francia. Törekvése találkozik az újonnan megválasztott köztársasági elnök, Schmitt Pál szándékaival is, aki szintén a magyar nyelv művelését és megőrzését tartja legfontosabb nemzeti feladatunknak. Más kérdés, hogy a nyelvvédők gyakran, s nem is alaptalanul, úgy érzik, hogy szélmalomharcot vívnak: amikor az üzlet, a tudomány és egyáltalán a nemzetközi kommunikáció nyelve már egyértelműen az angol, kevesen fogékonyak anyanyelvük ősi értékeire.

Amúgy Czakó „nyelvrégészetének” kiindulópontja a XIX. század második felében megjelentetett legendás Czuczor–Fogarasi szótár, mely megjeleníti a magyar nyelv szavainak „gyökeit”. Én, amikor magyar nyelvészetet tanultam, következetesen „tövekről” hallottam, ez a nyelvészeti terminológia a XIX. század végén honosodott meg, és vált általánossá. Márpedig a „gyök” és a „tő” között lényeges a különbség. Előbbi ősi szemléletekre, világfelfogásokra is utalhat, könnyen rokonítható más, térben és időben távoli nyelvekkel, akár a sumerral is. Viszont a „tő” pusztán leíró nyelvészeti fogalom, nem kelt különösebb asszociációkat. Bár Czakó eszmefuttatásait a hivatásos nyelvészek többsége „délibábos, dilettáns nyelvészkedésnek” tartja, miért ne lehetne létjogosultsága? Noha személy szerint azt tartom, hogy az anyanyelv elsajátításában az „ősi szemléletnél” nagyobb a szerepe az intonációnak, a hangzásnak, ami a magzatnak már az anyja hasában ismerős, érdeklődve olvastam Czakó találó észrevételeit, megjegyzéseit. Teljesen egyetértek vele, amikor ezt írja: „Anyanyelvünkről való töprengést nem lehet befejezni, csak félbeszakítani. Talán azzal, hogy akad a magyar világban számos világörökségre méltó táj, város, épület, de mind között a legősibb, legpompásabb, tehát a legméltóbb erre a címre a magyar nyelv, az »őskor« élő nyelve.”

Pelle János

(Czakó Gábor: Beavatás a magyar észjárásba. CZ Simon könyvek, 2009, 221 oldal. Beljebb a magyar észjárásba. CZ Simon könyvek, 2010, 321 oldal)

NAPI JEGYZET

Hova tegyék a nagymamát?

Vitéz Ferenc

Morbid asszociációk jutottak eszembe az MR1 szerdai délelőttjének egyik riportműsorát hallgatva – de az asszociációk morbiditásán nem is kell csodálkozni, hiszen a temetői helyek megváltásáról, a temetkezési kultuszok mai variánsairól is szó volt a műsorban.

Tovább

Videoportálunkból