Kóborló végzet a macskakövön

Novella - 2010/29. szám (2010.07.21.)

Csikós Attila

Ellestem egy csókot. Még nem volt egészen kitavaszodva, de már nagyon próbálkoztak a déli, langy szelek, hogy kifújják Pest utcáiról a ködöt, a szürke, havas felhőket, a melankólia és céltalan vágyódás szemetét, a telet. Az ember nyitott kabátban indulhatott neki az estének is, és kíváncsian nézhette sorban az éttermeket, vajon kitették-e már az útra az asztalokat, mert az a csalhatatlan jele annak, hogy itt a tavasz.

Nem; a vendéglősök ugyan már levették kínálatukból a forralt bort, de teraszt még nem nyitottak sehol. Restek voltak, vagy az időjósoknál is jobban érezték, hogy jön még az ábrándozásra fagy, ki tudja? Pedig nem a fecskék, nem is a hóvirág mutatja meg a változást legelőbb, hanem akinek étterme vagy kávézója van, az ő pénztárcája jelzi tévedhetetlenül, hogy mikortól van jó idő. Akkor az ember áttér a vörösborról a fröccsre, és az alkonyt is jobban kedveli, mint a hajnalokat.

A kis étteremben, ami a Nagymező utca végében, a nevezetes templommal majdnem szemben állt, és nagy üvegablakaival úgy nézett az estébe bele, mint valami álmos, ám a világ új és szokatlan eseményeire még fáradtsága ellenére is rácsodálkozó idegen, négyen ültek éppen a középső nagyasztal körül. Tárkony Géza, a novícius, akinek vezetékneve éppen csak afféle irodalmias megjelölése volt ízes, természetes, jóféle kedélyállapotának, egy bizonyos Rádóczy Zsolt, a tudós, aki meg éppen sokkal kedvesebb szellemű úr volt, mint szúrós hangzású neve, Borbéli Áron, a jogász, aki jobbára a déli vidékek kedvelője volt és egy filozófus, nevezetesen Losoncz úr, kit talán éppen e képlékeny tudomány varázslatai vittek arra a nagy elhatározásra, hogy kivándorol, s akinek búcsúztatására e kis kompánia végül is összegyűlt. Túl voltak már az első koccintáson, a stampedlik üresen, búsan csillogtak előttük a barna asztallapon, mint négy megtermett, férfias könnycsepp.

Rádóczy volt köztük a legvidámabb, valami elevenség járta át, mint általában, ha így összejött e kis társaság. Jobb keze ujjával merészen a levegőbe bökött, és azt indítványozta, hogy igyanak még egy áldomást, elvégre szomorkodni marad még idő a búcsú után, de magát a búcsúztatást illik vidáman megejteni. Tárkony erre felemelte a fejét, és miután végigsimított dúsan tenyésző arcszőrzetén, a javaslat kis merengős átgondolása után határozottan rábólintott, hogy akkor igyanak még egyet, s még Borbéli vállát is meglapogatta húsos tenyerével, mintha egyenesen eldöntötte volna, hogy lerészegedik. Borbéli, aki sosem ellenkezett, ha jó pálinkát javasoltak neki, baráti mosollyal felnézett a novíciusra, majd a pincér felé csettintett, mintha a bíróságon a teremőrt intené magához valami hiányzó irat miatt. A teremőrt egy elálmodozóan szép, ringó keblű leány alakította most, ki eme adottságait oly hamvas ártatlansággal mutogatta elő, mintha sejtelme sem volna arról, hogy előlátszó bőre minden naplók legtitkosabb oldala, min a férfi valaha is írni szándékozott, s ki eme csettintésre jött is, és érkeztével éppen annyi gondolatot ébresztett e jámbor férfiak lelkében, amennyi port sebes járásával felkavart, míg a tölgyfa pulttól idáig lépkedett.

A por szálldosott is bőven cipője nyomán, ahogy odakopogott. A két kis sarok sok koppanása mintha írógép hangja lett volna, vagy egyenesen négy írógép zaja, mely alkalmatosságok a négy férfi fejében dolgoztak sebesen, ahogy az ilyenkor, mikor a férfit a nő efféle járásával kitünteti, már lenni szokott.
Ebben a percben, a Nagymező utca másik végében Pajkos Vilma felállt az asztaltól, ami az olcsó borairól híres kocsma ablakánál állt, s hasonló szapora kopogással a ruhafogashoz szaladt. Egészen biztosan nem érem el, mondta a férfinak, ki meg az asztalnál maradt, s ráérősen dohányzott tovább. Akkor majd, nézett Vilmára a férfi, akkor majd mi lesz? Vilma megállt a fogas előtt és nagyot sóhajtott. Alszom majd valakinél, felelte könnyedén, és megdöntötte a fejét, hogy meglássa magát a szemközti tükörben. Barna, dús hajának fonata a vállára zuhant, s egy fürtöcske bebújt az álla alá, mintha csak incselkedne vele. Még mondta is, hogy „ugye látod, hogy rövidebb, mint egy évvel ezelőtt?” Aztán csak nézte magát. Egyáltalán hány óra van, kérdezte kicsit később, kitekintve hajának függönye alól, az órám nem jár, fel kéne húznom, de mindig elfelejtem, amikor késésben vagyok. Míg ezt mondta, ismét jól megnézte magát, s mikor megelégedett, átnézett hatalmas gesztenye szemeivel a férfira, és egy csókot dobott felé. A férfi, aki még ekkor sem tudta pontosan eldönteni, mit kéne tennie, csak nézte Vilmát, s egészen lenyűgözve úgy érezte, hogy a súly, ami csak a Vilma hajának súlya lehet, az ő vállát nyomja édesen, megtarthatatlanul. Azt akarta volna mondani, ahogy majd kicsit később mondja is, hogy nézd az én tükrömben magad, ahogy most itt, aludj nálam, ne törődj te semmilyen busszal már soha többé. De ekkor még nem merte ezt mondani, végtére is otthon volt nála a két gyerek meg a nője, csak később mondta így, mert addigra eszébe jutott, hogy egy bohém barátja lakáskulcsa is nála van. Vilma talán tapasztalta ezt a bizonytalanságot, talán nem, de nem sietett az események elé, csak kedélyesen legyintett maga előtt, ezzel a derűs mozdulattal mintegy útjára engedve az utolsó vidéki járatot, aztán egy végső, bűvös pillantást vetve kifestett szemeire (bordóra és szürkére voltak kikenve – ki tud az ilyen szemeknek ellenállni?) visszaült a férfi mellé, és kényelmesen elhelyezkedett török mintás sálja hullámaiban.

Mire a következő négy stampedli ital megérkezett a Nagymező utca másik felén, Vilma már nem is akart hazamenni sehova, inkább hagyta, hogy a férfi megcsókolja őt. Mert a férfi tétovasága olyan a nőnek, mint férfinak a cipőkopogás. Babonás álmokra ragadja el, mi ellen nem védekezhetik.

A négy barát is elábrándozott tehát azokon a kopogó cipősarkakon, s egészen elfeledkeztek arról, hogy végül is vándort búcsúztatni jöttek, nem kibeszélni magukból a nők hajának súlyát és saját nyugtalan természetüket. A nők, búgta egyenesen az éterbe Borbéli, mintha azt gondolná, ha kimondja, megérti e szó távoli értelmét talán. Csakhogy most mind úgy érezték, hogy valóban megfejtettek valamit. Tárkony el is nyomta a cigarettáját, komótosan morzsolva el a hamutálban a parazsat, s huncutul kacsintott Borbélire. No, dörmögte, csak nem történt valami? Történt, egyezett bele amaz. Losoncz úr fáradtan felnézett, s magában arra gondolt, hogy jobb is ez így, jobb, ha nem az ő nyavalyájával vannak elfoglalva, miszerint hiába dolgozik, tanít, ír és publikál, megélni mégse tud itt a gyermekeivel. Aztán levette szemüvegét és rálehelt, hogy letakarítsa kissé, mintha egyenesen felolvasni készülne valamit, talán a Borbéli történetét, mely már készen van teljesen. De nem is sejtette, mennyire be van az fejezve, akár nyomdába is adhatnák, amint az mindjárt kiderült.

Úgy volt, kezdte Borbéli, s a huncutság csak nem múlt el a szeme sarkából, pedig széttárt kezéből már bárki láthatta, hogy ha nem is tragikus, de legalábbis drámai lesz a mondanivaló, úgy volt, hogy csak egy utolsó éjszakát akart még velem. Hiába mondtam, hogy nem jó ötlet az ilyesmi szakítás után, magyarázta Borbéli tovább, mintha nem is ügyvéd volna, hanem a vádlott vagy maga az áldozat, mondtam, mondtam én neki, hogy menjen csak szépen el, nem azért szakítottam én, hogy utána mégis lefeküdjek vele. Csak nem értette meg! A nők, mondta erre Rádóczy komoran, és hátrasimította a haját, így téve rendet előtörő indulataiban. Azért oldalra sandított, mert a pincérlány ismét előkopogott a kármentő mögül. Ide figyelj, morrant rá Borbéli, ne a fenekét bámuld, hanem csak hallgasd meg az én esetemet, ami épp efféle hátsó gondolatoktól lett olyan katartikus. Jól van, na, méltatlankodott Rádóczy. Ismerem én ezt a történetet, tette még hozzá nagyon eltökélten, tudom már, mi történt veled. Losoncz úr erre kimeresztette a szemét. Csak nem, kérdezte elhűlten. Meséljen nektek a bulvársajtó, kiáltott fel erre Borbéli dühösen, mit fejtitek meg mindig előre, amit mondani akarok? Mert egyszerű a dramaturgiád, felelte Tárkony, és bölcsen megingatta nagy, tekegolyóhoz hasonló fejét, amin úgy szaladtak végig a sok gondolkodás ráncai, mint a gyűrűk a Szaturnusz körül. Szóval apa leszel, summázta Losoncz úr, és e pillanatban valóban fájt, hogy úgy döntött, vándoréletre szánja el magát. Mennyivel jobb volna elmerülni ezekben a gondokban, még ha meg is béklyózzák időleg az embert, hogy szusszanni se tud. Mégis, ez a gond ismerős és édes… Már amíg az ember el tudja tartani a gyerekét. Veled érzünk, mondta Rádóczy, aki nem tudván eldönteni, mosolyogjon vagy inkább elkomoruljon-e, valami olyan arcot vágott, amit a politikusok szoktak, ha megkérdezik őket, nő vagy csökken az adó. A gyerek jó, dörrent Tárkony, a helyzet meg ciki. Magam sem vagyok jobb passzban épp… Ezért értelek meg, tudom, milyen most neked. Mert tudjátok, emelte fel a hangját, sosem hittem a végzetben, a jóslatokban, az álmokban, ennél én sokkal gondosabban tervezem el a jövőt, de a jövő meg engem rendezett el igen gondosan. Mesélj, mondta Rádóczy felajzva. Mesélj! Tárkony arcán valami nevéhez méltó keserűség futott át, amikor belekezdett. Tudjátok, mondta, milyen boldog vagyok. Erre olyan zordan bólintottak vissza neki, hogy a pultban mosogató fiú is eltöprengett, vajon miféle boldogság az ilyen, amivel csak ilyen búsan lehet egyetérteni. Hanem, folytatta Tárkony, öt éve volt egy jóslatom. Egy egészen véletlen találkozásból indult az ügy, valami konferencián, egy portással szóba elegyedtem a szoba átvételekor… Különös emberke volt, ha jól emlékszem, valamilyen Endre névre hallgatott. Szótlan, na nem savanyú alak, inkább olyan, aki nehezen osztozik bármilyen témán a többivel. Amolyan magának való, de határozottan volt benne valami derűs. Bediktáltam az adataimat, valami miatt a születési dátumomat is el kellett mondanom, s már mentem is volna tovább, amikor rám nézett nagy boldogan, s csak annyit mondott, öt év múlva egy hatalmas szerelem ejt majd rabul. Tudjátok, a szerelemben nem hiszek. Hát csak nevettem magamban ezen is. Még hogy én, öt év múlva…! Aztán, tudjátok, megismertem Zsuzsát, szerettem, ha nem is éreztem soha iránta szerelmesen, elvettem, tudjátok ti is. Még nevettem is, hogy melléfogott az öreg a jóslatával! Annak pontosan négy éve és háromszáznegyven napja már… Tudjátok, boldog vagyok. Aztán amikor a körúton ballagtam két hete, hát a Royalból kilép az öreg. A portás. És egyenesen elém! Megáll, meg sem lepődik, mintha oda beszéltünk meg volna randevút. Beszélni kezdünk, s hát mondom is neki, mennyire benézte ezt a szerelmet, már nős vagyok, mesélem a történteket, és sehol semmi esélye nincs, hogy beteljen a jóslata. Azt mondja erre, és ez már igencsak félelmetes, hogy meglesz az bizony. Talán valaki, aki nemrég érkezett az életembe. Talán egy munkatárs… Na! Három hete az egyetemre új titkárnő érkezett. Barna, kerek. A mosolya úgy ragyog, hogy attól is barnulni lehet. Az illata friss, mint a zsályáé… Tudjátok, nem is gondoltam én akkor még semmire, semmi olyasmire! De az öreg azt mondja, ő, ez az új jövevény lesz, akibe beleszeretek. Tárkony itt szünetet tartott, komótosan rágyújtott, aztán az orrlyukait kitátotta, s azokon úgy fújta ki a füstöt, mint a bika a párát, mielőtt kirúgja magát. Hát az öt év éppen tíz napja telt be teljesen, súgta vészjósló hangon. És én azóta nem alszom. Szerelmes vagyok, mint egy gyerek. Tárkony itt elhallgatott, a fejét lehajtotta, úgy tűnt, még a körbefutó ráncok is elsimultak hirtelen a fájdalomban az ujjai alatt, mikkel szorosan megtapasztotta azt a nagy és gondterhelt koponyát.

Tyű, mondta erre Borbéli. Tyű! A kis pincérlány anyai mozdulatokkal tette a bort Tárkony elé. És a feleséged, kérdezte Rádóczy hökkenten. Az egy pompás asszony, kontrázott rá Tárkony, és magasra emelte a borát, mintha az egészet a nő nyakába akarná zúdítani.

Édeseim, emelte fel a fejét Losoncz úr váratlanul. Meg is lepődött mindenki, végül is miatta gyűltek itt egybe, ki gondolta volna, hogy még szólani is akar! Édeseim, kezdte, én csak azt akarom mondani, hogy bár én indulok végleges útra holnapután, de úgy érzem, ti maradva is megkaptátok a vándorbotot. Mért, mi az, hogy végleges, te most tényleg elmész, hökkent meg még jobban Rádóczy. Azt hittem, kezdte, de belefúlt a saját gondolataiba. Na igyunk, mondta csak végül, és arra gondolt, milyen boldog is ő, hiába írógéphangú kis női cipők meg jóslatok. Egészségünkre!

Pajkos Vilma megemelte a poharát, és kinézett a Nagymező utcára, amit most szapora eső verdesett éppen az éjjeli kóbor lelkek nagy bánatára. Merthogy mindenki azt gondolta, itt a tavasz. Ez már elment, mondta Vilma, és még esik is, tette hozzá jelentőségteljesen. Nagyra nyitotta bordó-szürke szemeit, és elmosolyodott. Jól áll ez a frizura, suttogta, és beletúrt a férfi hajába, mintha ezzel az évődő mozdulattal szerette volna elrendezni a férfi fejében kavargó gondolatokat. Aztán felállt, felvette kabátját, betekerte magát a török mintás kendővel, s hátrabillentve fejét, amitől a haja rázuhant a vállára, ránézett a férfire. Megyünk, kérdezte pajkosan, s választ nem is várva, halk kopogásokkal elindult az ajtó felé.
Ezzel párhuzamosan Tárkony is elindult az ajtó felé, hogy az esőben felfrissítse magát. Borbéli magában dúdolgatott, s borát lötyögtette a váratlan apaság felelősségteljes hangulatában. Rádóczy Losoncz úr vállára tette a kezét. Hát ezt hagyod itt, kolléga úr, mondotta neki barátságosan, hát kell ez neked? Losoncz úr erre megébredt, és álmosan pislogott szemüvege mögül. Elbódított a pálinka, mondta halkan, aztán intett, hogy fizet.

Lassan szedelőzködtek mindannyian. A pincérlányka is összegombolta már mellén a blúzt.

És ebben a pillanatban tűnt fel az egyik álmosan hunyorgó vitrinben Pajkos Vilma meg a határozatlan lovag. Megálltak éppen az ablak előtt, s Vilma megrázta esőcseppektől gyöngyös haját. A férfi rágyújtott, s valami heves magyarázatba fogott, amit Vilma jótékony mosollyal hallgatott. Aztán a férfi abbahagyta ezt a néma gesztikulációt, s úgy tűnt, válaszra vár. A lány, nem tudván, hogy az üvegen innen közönsége van, szótlan a férfihoz hajolt, vékony ujjaival megfogta a borostás arcot, és rövid, de annál forróbb csókot adott a férfi ajkaira. Ezután elmosolyodott megint, s a férfi arcáról lefejtett kezével könnyedén intett, majd jókedvű sétával elindult a Király utca felé.

Ezt a csókot lestem el.

A férfi még nézte, mosolygott ő is, aztán a földre dobva az elszívott cigit megfordult, s lassan, de peckesen kilépett az Andrássy út felé.

Az étteremben persze senki sem látta e jelenetet. Tárkony már kabátban állt és a belé kapaszkodó Losoncz úr fülébe énekelt ércesen valami régi, bús katonadalt, Borbéli csüggedten öltözködött, Rádóczynak meg megfájdult a hasa, és éppen azt nyomkodta keservesen.

Aztán elindultak, szívükben valami makacs tavaszvárással ők is, ki Bakonybélbe, ki a Gerecse, ki valami titkos, közös és kialkudott élet, ki meg Belgium felé. Ki végleg, ki időre, de elvándorol. Arra gondoltam én is akkor, valóban, úgy kóborlunk a kis női cipősarkak, valami tavasz után, az írógép kopogós ritmusa szerint, ahogy az élet regénye készre íródik rejtelmesen, mint a valódi vándorok. És néha igen félelmetes tudni, hogy talán célba érkezünk.

NAPI JEGYZET

Hova tegyék a nagymamát?

Vitéz Ferenc

Morbid asszociációk jutottak eszembe az MR1 szerdai délelőttjének egyik riportműsorát hallgatva – de az asszociációk morbiditásán nem is kell csodálkozni, hiszen a temetői helyek megváltásáról, a temetkezési kultuszok mai variánsairól is szó volt a műsorban.

Tovább

Videoportálunkból