Az ezredvégi utazó, bár olykor még hajlamos a nosztalgiázásra, a postakocsit és a vicinálist gyorsvonatra, a biciklit autóra és repülőre cseréli, mivel sem a „szűkös ideje”, sem a pompás útiterve nem engedi, hogy komótosan szeljen át tájakat és országokat. Emellett az utazási szándékát nem az önmegismerés, nem a kultúra elsajátításának vágya, nem a szenvedélyes természetbúvárlás mozgatja, hanem a „kikapcsolódás”, rosszabb esetben a kérkedés. Persze Roland Barthes Útikalauzról írott szavai sem mellékesek: „manapság még a tudományokban járatlanabbakat is elsősorban az antropológia, az urbanizáció, a szociológia és közgazdaságtan kérdései foglalkoztatják”. Talán. Higgyünk neki? Egyébiránt Gide és Márai úti regényei újraolvasandó példák. Még ha bizonyos szempontból igaznak tűnik is a jó öreg Albert Thibaudet 1938-ban írott megjegyzése Urien utazása kapcsán: ezek az úti regények ma már éppoly halott világnak tűnnek, mint a hold; először is hideg fényt sugároznak; másodszor kétdimenziós világba visznek, mely nemcsak hogy nem a miénk, de az alkotóé sem, mivelhogy e műveket az alkotó önmagából hozta létre, a mesterkéltség termékei és az értelme lenyomatai. Nem minden avítt, ami régi. A kikapcsolódni vágyó utazó legtöbbször már a célállomást sem maga választja meg, internetes reklámok és utazásra szakosodott csatornákon sugárzott filmek hangzatos szövegei csábítják egy-egy egzotikus vagy divatos helyre, ahol a nyelvet sem kell tudnia, hogy élvezhesse a háborítatlan magányt, a pompás körülményeket és az ígért kényeztetést. Hol van már az anglománia, frankománia? Távoli tengerpartok és félre-eső öblök, messziről fehérlő hegyek és fényűző szállodák csalogatják a nonverbális kommunikációra büszke honfitársainkat. Mintha csak ennyi: igény és gesztus maradt volna meg az egykori „úri világ” szokásaiból, s mára feledésbe merült volna, hogy a régi „kivételezettek” nagyon is céltudatosan utaztak az egykori Kárpát-medence távol eső helyeire is: a fogarasi havasokba sízni, a Retyezátba és Gyergyóba hegyet mászni, Abbáziába vagy Balfra feredőzni. 
Egy antropológus barátom (akivel az elmúlt évtizedben keresztbe-kasul szeltük át Erdélyt, olyan isten háta megetti falvakban is megfordultunk, ahol „a madár se jár”, legfeljebb a szélmalomharcos etnográfus és antropológus még) lelkesülten hívta fel a figyelmemet a Máramaros megye északi csücskében fellelhető Aknasugatagra. Igen, az egykori sóbánya helyén, természetes módon létrejött sósfürdőre, mely ha a fényűzést tekintve nem is, de a gyógyhatást illetően minden bizonnyal felveszi a versenyt a Holt-tengerrel. „Ne feledjétek megnézni Szaploncán a vidám temetőt, és Máramarosszigeten a skanzent se!”, ajánlotta, „s persze az Iza völgyét se!”, és megállás nélkül sorolta a látnivalót egész Szucsáváig. Mindig annyi rendkívüli és kihagyhatatlan „látnivalót” ajánlott nekünk és az egyetemi hallgatóknak, amúgy választékképpen, hogy kétszer annyi idő sem lett volna elég felfedezésükhöz, mint amennyi nekünk adatott. „Az utazónak azon fajtájához tartozik, aki elsősorban nem önmagába, hanem kifelé tekint. Nem magát, hanem a természetet akarja felfedezni. Megszállott, mint a népzenészek, a néptáncosok és mesegyűjtők. Lassan kiveszőben lévő faj” – mondottam útitársaimnak, akik évtizedek óta nem lépték át a határt kelet felé: szorongtak is az egyenruha láttán. Egy bőrgyógyászpár társult ugyanis hozzánk, hogy a sósfürdőről hallott legendának a nyomába eredjünk: mai szóval élve egy kis „retro-utazást” terveztünk. Egy esős július végi napon, estefelé hagytuk el Nagybányát, és a Gutin-csúcson átvezető szerpentinen kanyarogtunk hosszasan, s hogy felvettem a helybeli sofőrök merész ritmusát, és ott is előztem a faszállító kamionokat, ahol talán mégsem kellett volna, útitársaim megszeppentek, szótlanul fürkészték a lámpafényben feltűnő hegytetőt és a fák közt felsejlő szakadékokat. „Ráérünk” – hangzott feleségemtől az intés; de szerettem volna megfelelő szállást találni, mielőtt ránk szakad a sötétség. A hegyek közti legelőkön keresztül kanyargott az út, amerre valaha az ökrös fogatok jártak. A faluba érve az út mindkét oldalán panziók és kiadó házak csalogattak, fényreklámok és lámpafényben megvillanó táblácskák, csakúgy, mint a Balaton-parton, s igyekeztem barátom kérésének megfelelni: a fürdővel szemben nyughelyet találni. A szerencse mellénk pártolt, mihelyst megálltunk, a román asszonyokat megelőzve egy fiatal magyar ajkú lány ajánlotta panzióját, mely valamivel drágább volt ugyan, mint a szomszédos utcákban álló többszintes faházak, mindegyik udvaráról faszén és sült hús tömény illata terjedt, mégis új. „Egy kicsit balkáni, akár a Vízaknai fürdő” – jegyezte meg a feleségem, akivel Mészöly Miklós történetét pontosítani mentünk egy évvel korábban. 
Reggel a fürdőmedencére néző ablakon keresztül szemléltem, hogy a kakaóbarna vízben horgászdugóként himbálóznak az emberek, elől karba font kézzel. „Tán a hajnalig szóló balkáni zene vagy a ménesi bor tette meg a hatását?” – tűnődtem. A himbálózás titkát akkor fejtettem meg, amikor a sós lépcsőn derékig a medencébe érve, oldalamra vetett a víz, s nekem a lábammal kellett szaporán kalimpálnom, hogy egyensúlyba hozzam magam. Mi tagadás, fertályóra múltán gyermekként élveztük a súlytalanságot, hogy ötvenévesként olyasmit is megtehetünk, amit egyébként a meszesedő csontok, a feszes inak, az oldalhoz tapadó kilók normális körülmények közt nemigen engedtek volna meg. A víz tetején való lebegés, a háton fekve nyújtózkodás, az önfeledt víz alatti tornázás: mind próbatétele volt a fizikai törvényektől szabadult testnek. S nevettünk gyermekké lett önmagunkon, a parton sétáló só-embereken, akiknek fehér volt a hajuk, bajuszuk, szempillájuk, bőrük, fülük és fürdőruhájuk, és én fennhangon szavaltam Szabó Lőrinc Esik a hó versét, melyben „sehol de sehol nincs más fekete, csak a Bodri kutyának az orra hegye”. S nevettünk a kékre meszelt medence, a fagylaltoskioszk és lángossütöde a hetvenes évek otthoni fürdőinek szocreál hangulatát idéző állapotán, mely, hogy inkább természetbarátok voltunk, mintsem fényűzésre vágyó utazók, valóban a gyermekkorunkat lopta vissza. „Emlékszem, a szüleimmel minden hét végén valamelyik falusi termálvizes fürdőt kerestük fel. Debrecen környékén rengeteg volt. Ma is jobban szeretem ezeket az eldugott helyeket, mint az élményfürdőket” – s a bőrgyógyásznő vallomása eloszlatta aggályaimat, hogy „retro-utazásunk” színhelye nem vált-e ki ellenérzést, borzongást útitársainkban. És sóváran fürkésztük a fiatal lányokat és asszonyokat, akik a medencéből kilépve egyáltalán nem igyekeztek lemosni magukról a sót, mely különös bevonatként fedte bőrüket. A hegyek közt játszadozó napfény a sós vízben és parton időzve olyan barnára sütötte őket, mint a sváb barnakenyér. „Soha ennyi szép, ébenfekete hajú román nőt nem láttam, mint itt és most” – jegyeztem meg bőrgyó-gyász barátomnak, aki nem a női fenomént elemezte, inkább a bőrre tapadó természetes só hatására volt kíváncsi. No meg arra, vajon akad-e szakorvosi rendelő, melyben az itt nyaralóknak esetleg kúrákat javasolnak. S rögvest meglódult a képzelete, osztott-szorzott, hogyan tudná betegeinek megszervezni az utazást és az orvosi fel-ügyeletet, kivel kellene összefogni a „gyógyturizmus” fellendítéséért. „Ez is olyan kiaknázatlan kincs. Valakinek ki kellene találnia az egészet. Az üdvösséghez a gyógynövényekre és -teákra szakosodott egyetlen patika, amit az út mentén láttam, édeskevés.”
Fiatal házigazda asszonyunk nem tudta mire vélni élénk kíváncsiskodásunkat, ügyes vendégcsalogató lévén kerülte a féltudományos okfejtéseket, a gyanús kerteléseket, jobbnak vélte, ha legendákat idéz, olyan szájról szájra hagyományozódó történeteket, melyek a házasságra készülő, meddőségben szenvedő, neurotikus panaszokkal és gerincbántalmakkal ide érkező nőtársairól szóltak. „A környékbeli menyecskék szívesen töltenek el itt egy hetet az esküvő előtt, mert bársonyossá válik a bőrük. A gyermektelen asszonyok abban a szóbeszédben hisznek, hogy itt megfogannak, mint az oly sokszor megesett a múltban. Közel sem biztos, hogy a víz áldásaként. Mindenki szeretne valamiben hinni, hogy a bajára gyógyírt találjon. A látványos fejlesztéstől óvakodnak az itteniek, hisz bármikor eltűnhet a víz. Ugyan kit érdekelne egy halott hegyi falu!” S hogy ez utóbbi mondatát követő keserű meglepetésünket oszlassa, megnyerően sorolta a környéken található róka- és tinórugomba előnyeit, a közeli falu fogadójában ehető pisztráng és a máramarosi csorba különös ízvilágát. A gondolat szöget ütött a fejünkbe: csakugyan mi volna, ha a víztoronyban és tárnákban felgyűjtött sós víz egyszer csak eliramlana? Ha egy nagyobb hatalom úgy döntene, s a szépasszonyok vágya és kívánsága ellenére a tárnák repedésein át egy világ, egy legenda tűnne el? Nincs az a földi akarat, s az a zsákból kiönthető arany, mely e bármikor esedékes jelenségnek útját állhatná.
Tapasztalatból tudjuk, hogy a bölcsesség nem más, mint a múltba és előrelátás képessége is, egyebek közt…
Bálint Péter |
