1942. augusztus 10-én született és 1981. augusztus 8-án halt meg. Könnyed fejszámolás: csaknem harminckilenc évet élt. Mivel prózaíró nincs harmincéves kor alatt, kilenc éve volt, hogy létrehozza az életművét. Harminchárom éves, amikor az első kötete, A fűtő megjelenik 1975-ben (ez még csak nem is számít „kései kezdésnek” – „abban a időben”), és attól fogva kétévenként kiad egy könyvet, hirtelen támadt haláláig. 1977-ben az M. M.; 1979-ben A halál kilovagolt Perzsiából; 1981-ben a Jézus menyasszonya jelenik meg. Ő is a Mozgó Világ körül mozgott, de azon az ismert képen – az Ambrus Lajossal közösen szerkesztett Mészöly Miklós albumban (Hang-kép-írás, Napkút, 2006)  „A Mozgó Világ vidám bemutatása – 1983. december” címen közöltük –,  amelyen a mai, kortárs irodalom meghatározó alakjai sorakoznak fel az „akkori Mozgó” szerkesztőségének bejáratánál Csoóritól Esterházyig, Hajnóczynak csak a hiánya lehet jelen. Nyilvánvaló, hogy az életművét nem tudta befejezni, lezárni. Mészöly Miklós „ködlovagnak” nevezi sírbeszédében, Petri György pedig egy alkalommal „selyembivalynak”.  „A 70-es évek m. irodalmának legkarakteresebb fiatal íróegyénisége, aki új elbeszélő technikát honosított meg, visszatérő, fejlődő motívumainak rendszerével elbeszéléseiből szuverén, összefüggő írói világot alkotott. Rövid életútja ellenére teljesnek ható életművet hozott létre” – írja az Életrajzi lexikon. „A nemzedéki élmény legteljesebb – maradandó – epikus formáját Hajnóczy Péter életművében kapta meg” – jegyzi meg Kulcsár Szabó Ernő magyar irodalomtörténetében.

Nem tudom, mit jelent az, hogy „nemzedéki élmény”. Néha eljátszom a gondolattal, hogy „nemzedékhez tartozom”, de őszintébb pillanataimban nem is értem, hogy ez mit jelent. Hajnóczy is inkább magának való szeszremete. Csaknem minden róla szóló írás említi alkoholizmusát – legyünk ezen is gyorsan túl. Vannak alkoholfüggő szereplői, ahogy vannak nem alkoholfüggő szereplői is. (Az írás szempontjából igazából teljesen mindegy, hogy az író vagy a karakter alkoholfüggő vagy nem alkoholfüggő.) Tény, hogy írásainak egyik központi témája a kiszolgáltatottság,  a függés – és ez az alapélmény megjelenik az alkohollal összefüggésben is. De maga a függés lényegesen alapvetőbb határtapasztalat, mint az alkohol – bizonyos értelemben a függés talán a huszadik század irodalmának alapélménye. Ebben az értelemben Hajnóczy huszadik századi író (mi más lenne?!), és mint ilyen, előszeretettel idézi meg a társadalom peremhelyzetben élő szereplőit, a kiszolgáltatottakat, az elmegyógyintézetben élőket, a munka- és státusznélkülieket.

Még egy tévhit Hajnóczyval kapcsolatban.  – Nem tartható az az állítás, hogy elhallgatott, elfeledett író. Könyveinek (igaz, késleltetett) megjelenését már akkor is rendkívüli érdeklődés övezte; fontos elbeszélése, a Temetés szerepel az Isten tenyerén ülünk című, meghatározó nemzedéki antológiában, mely 1980-ban jelent meg. Sőt, egy hasonló jelentőségű dráma-antológiát az ő darabjának címével adtak ki (Dinamit, 1983). A kultusza azóta is töretlen, egyetemi körökben valóságos rajongói köre van, A halál kilovagolt Perzsiából kisregényéből pedig néhány éve film készült.

Ami viszont igaz: nem népszerű író, és vélhetően soha nem is lesz az. Ennek több oka van, és az egyik valószínû ok alapvetően személyes: az, hogy összeférhetetlen természet. Nem jó „menedzsere” maga-magának, ahogy ma mondanánk. Utálja „a rendszert” (konkrétan az akkori állampárt apparátusát, annak minden vonatkozásában), nincsen jó viszonyban az épp aktuális sikerosztókkal és nem hajlandó kompromisszumokra. Ez a két összetevő tökéletesen elegendő egy karrier önfelszámolásához akkor is, ma is. A másik ok: amit művel, az nagyon keserű, sötét és abszurd szöveg-irodalom, és az ilyen irodalom mindig is rétegirodalom marad. (Más kérdés, hogy egy-egy társadalmi réteg jelentősége időnként megnő:  efféle átrétegződésnek köszenhető például Vonnegut népszerűsége.) Tudom, hogy az iménti mondat, akárhonnan nézem, ma minden szempontból rosszul hangzik. Pedig nem beszólás. Hajnóczy is egyike a „Pétereknek”, a magyar próza nyolcvanas évekbeli megújítóinak. (Az akkoriban sokat emlegetett névsor, mondjuk fel, Hajnóczy, Lengyel, Nádas, Esterházy. Visszatekintve ezekre a termékeny időkre, nem ártott meg a prózának ez a kis újítgatás, sőt ma mintha megint kevés lenne az újításokból, kezd nagyon befülledni az irodalmi levegő.) A posztmodern felvetései akkor, a hetvenes évek derekán még frissek és újszerűek, és az úgynevezett szövegirodalom is csak a nyolcvanas évekre avul el, miután bizonyos alapvetései besimultak az irodalomról való gondolkodás kliséi közé. Pontosítás: elavult belőle az, ami „szövegirodalom”, és megmaradt.... ahogy lenni szokott, az irodalom. Hajnóczyn nem a szövegirodalom címkéje fog megmaradni – sokaknak, tudom, már ma is ő a legpéterebb Péter. Ha lappangó jelentőségét meg akarjuk érteni, közelítsünk onnan, hogy írásai miért nem avultak el, miért tűnik ma is frissnek a Hajnóczy-próza, mitől eleven és mitől provokatív.

Válasznak kevés az, hogy vannak mondatai. Mert emlékezetes és idézhető, meghatározó mondatai vannak. „Hideg volt, mint halott a boncházban.” (Galopp) „Sötét volt, mint egy fasírtban.” (A parancs)  „A fiú megfogta az öregasszony kezét, aki elaludt vagy meghalt.” (Tengerésztiszt hófehér díszegyenruhában) „Akkoriban sokat ivott, sok nővel volt dolga, és lóversenyen vesztette el a pénzét.” (Galopp) „Nyilván a szúnyogokról jutott eszébe, amit Caracalla császár mondott alattvalóiról: 'Még éltek!?'” (A parancs) „ 'Ha én azt mondom, hogy egy hamutartó szkizofrén, akkor az szkizofrén!'” (A parancs) „Az asszony, akiről kiderült, hogy nem fakezű és nem süketnéma, úgy mosolygott rá, miközben azt mondta: 'Hát akkor szép álmokat, és a holnapi viszontlátásra!', ahogy egy csillogó szemű, szerelmes asszony mosolyog.” (Jézus menyasszonya) De mondatai azért sokaknak vannak.

Nézzük meg talán, hogyan dolgozik Hajnóczy. A parancs című kisregényben például különböző tartalmú, különböző retorikai regiszterből származó szövegeket helyez egymás mellé. (A különböző szövegminőségek látszólagos véletlenszerűség alapján történô egymás mellé helyezése általánosnak mondható technikája ekkor neki is.)  A botanikailag korrektnek tűnő leírások közé persze egyéb idézetek, töredékek, részletek ékelődnek – egy kertésznek álcázott hírszerző százados lejegyzésében. Objektív, mégis kuszának látszó leírások halmazának tűnhet így ez a szöveg. Itt is látszik, hogy mániákusan gyűjti a tényeket –, tényszerű adatokat halmoz, melyek önmagukban is a világ igenléséről, elfogadásáról árulkodnak. „Hajnóczy Péter …  cellaszobája polcán állandóan ott tartotta (Cholnoky) Jenő nagy földrajzkönyvét” – jegyzi meg egy szép visszaemlékezésben Géczi János (Gégecső, Irodalmi Jelen, 2009.) Ha Hajnóczyra nem is jellemző az a fajta tudományosság, mint Cholnokyra, ezeket a különböző regiszterből származó dokumentumokat nagyra értékeli, már-már mániákus szeretettel gyűjti egybe. Olvasás közben mégis kirajzolódik egy ív – kitűnik, hogy a dokumentumok által megidézett tények mégsem esetlegesen kapnak helyet a könyvlapokon.

A parancs különböző szövegeit például néhány, odavetett mondattal igazolja – ezeket a szöveg legvégén, az utolsó bekezdésben helyezi el: „Lassan-lassan megszeretem a családom, mivel ők állhatatosan szeretnek engem. A szeretet ellen védtelen vagyok. (…) Pedig nekem szeretni tilos; bűn. Telnek az évek. Egy év. Nincs parancs. Kettő, három, tíz év: nincs parancs. Harminc esztendő: nincs parancs. Megöregszem: nincs parancs. Nyúlszagú cihák között halok meg.” Tudjuk, hogy olvasás közben visszafelé is olvasunk: az újonan olvasottak átértelmezik a korábban olvasottakat – így válnak az epizódok eseményekké, hiszen a próza folyása maga igazolja a részletek szükségszerűségét. Így válnak eseményekké a tények. A virágok meghatározásán elmélkedő, a szeretet ellen védtelen alvóügynök alakja már-már biblikus: az értelmezésben helyet kaphat a bűn és annak feloldása, a kegyelem is. A Hajnóczy-szöveg olyan váratlanul nyílik meg tragikum felé, mint egy felismerés. A William Goldingnak ajánlott Ki a macska agresszív, macska-gyilkos gyerek-banditáinak viselkedése abszurd; de az utolsó bekezdésben az agresszió motívumaival párhuzamban valódi tragédia tárul fel: „A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyikük tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.”

Szembeötlő, hogy Hajnóczy prózájára – valamiféle jól leplezett emelkedettség ellenére – mindvégig jellemző egyfajta vaskosság. Ez a harmadik ok, ami miatt nem lehet népszerű. A törvény megsértését,  így a „verbális törvény”, a „miről illik beszélni, miről nem” megsértését nehezen tűri a vaskalaposság. Hajnóczy szándékosan provokatív, mint az őrület peremén billegő próféták. Alakjai a társadalom peremvidékéről származnak – onnan, ahová nem szívesen tekintünk sem keresztény meggyőződésből, sem átgondolt, baloldali elköteleződésből. Hajnóczy ezen a peremvidéken van leginkább otthon. De gyakran nemcsak a viselkedés, a gesztusok, hanem a fizikai érzetek szintén megidézett benyomása is bántó. „Egy vaskos ujjú, piszkos körmű kéz nyúlt a cigarettát tartó keze felé. Márai a posztóruhás arcába nézett, és önkéntelenül hátrább kapta a kezét, nehogy megérintse a mocskos kéz. A posztóruhás panaszos, követelőző hangon vonítani kezdett. Márai visszafojtotta lélegzetét; a posztóruhásból csípős, pállott és áporodott bűz csapott felé, mintha a bűzt kibocsátó nyersanyagot külön elvermelték és gondosan rothasztották volna. Lopva a kékesszürke, vásott posztópapucsokra nézett, hogy valamiképp ellenőrzés alá vonja a lábak szék felé közelítő agresszív szándékú moccanásait. Közben megpróbált minél gyorsabban kihalászni egy cigarettát a dobozból, de az nem ment könnyen, mert a tömzsi, koszos ujjak konok állhatatossággal üldözték a dobozzal viaskodó és a korrumpáló adakozásra elszánt kezet.
– Kuss – mondta tagoltan Márai. – Helyedre!”

Lehetne idézni legismertebb munkáját, A halál kilovagolt Perzsiábólt, melynek központi motívuma szintén a kiszolgáltatottság, az egyenlőtlen kapcsolatok realizmusa. De véleményem szerint nem ez a pálya csúcsa, hanem a Jézus menyasszonya című kisregény, ez a teljes egészében abszurd és szörnyű, swifti munka; ez az írás ma is a magyar próza etalonja, mérőón, hitesmérték.

Az abszurdot az élteti, hogy képtelenség és ugyanakkor, valami módon mégis igaz. A valóság és valószínűtlenség határán oszciállál. A Jézus menyasszonya története úgymond pofonegyszerű: az alkoholproblémákkal küzdő fiú („a fiú”) a Szivárvány moziban megismerkedik és viszonyba kezd egy gyerekét egyedül nevelő nővel, akit Csillának nevez („az asszony”). Érdemes újraolvasni a történetet hideg, kiábrándult realizmusa miatt is – ahogy Hajnóczy bemutat egy párkapcsolatot! -, de nem e miatt irigylem. A szövegben pontról pontra kirajzolódó „ellenutópia”: fehér vadászok a város lakóira vadászjegyet váltanak, az utcákat időről-időre kutyaugatás és lövések zaja veri fel. Igazán tragikus az, ahogy a város lakói ehhez a helyzethez viszonyulnak, ahogy azt elfogadják. „Édesapja három évvel ezelőtt egy körvadászat áldozata lett. A tetemet szokás szerint megnyúzták, a zsákmányt a vadász a hazájába szállította. Édesapjuk elejtéséért szép summa ütötte az özvegy markát; de hát, meg kell vallanunk, mondotta Csilla, a családot nagyon kellemetlenül érintette édesapjuk elvesztése. Nem is annyira a pénzt hiányolják, amelyet nélkülözniük kell – édesapjuk jól kereső ügyvédember volt –, hanem az anyagi haszonnál súlyosabban érinti őket, hogy a P. családnál nincs férfi, akire 'az asszonyok a nehéz órákban, mint a szőlő a betonoszlopokra, biztosan rátekeredhetnek és rásimulhatnak'. (…) A fiú valami gyerekes büszkeséget érzett ki Csilla elbeszéléséből, végtére is: a külföldi vadászok nem mindenkire emelnek puskát, és nem mindenkit tömetnek ki; nagyon is válogatnak, mivel a vadászjegy méregdrága, és csupán két felnőtt kilövésére jogosít.” Nehéz szembenézni ezzel a szélsőségig feszített következetességgel. Swift Szerény javaslata sem volt soha „népszerű” – csak egyszerűen nem lehet megkerülni.