A jobboldal kulturális értékrendjét olyan vitán fölül álló alkotóknak kell reprezentálniuk, akiktől nem fanyalog a baloldal, írja Nyári Zsolt, és Márait, Németh Lászlót, Illyést, Csoó­ri Sándort nevezi meg – nos, a baloldal Németh-, Csoóri-, Illyés-fanyalgásának könyvtárnyi az irodalma. Nyári szerint a jobboldal nem akceptálja jelentős baloldali írók mű­veit. Ez nem így van. Csak szemelgetve: Oravecz Imre Szajla-könyvéről a legkiválóbb elemzést alighanem Márkus Béla írta (miközben Wass Albertről leszedte a keresztvizet). Gyurgyák János könyvéről Ács Margit írt emlékezetes tanulmányt. Nyári Zsolt szerint a jobboldal nem ismeri el Esterházy, Kertész, Tóth Krisztina, Rakovszky Zsuzsa, Závada és Nádas műveit.

Tévedés, elismeri (bár olykor megfogalmazza kifogásait); az egyes művek recepciója olvasható mértékadó folyóiratokban! Nyári Zsolt kijelentése, hogy a Párhuzamos történetek „minden bizonnyal a világirodalom legnagyobb teljesítményei közé tartozik”, ingatag, a baloldali vélemények is óvatosabban fogalmaznak. A debreceni egyetemen Görömbei András éppúgy tanítja Esterházyt, ahogy Szilágyi Istvánt, és ugyanígy tanítják „mindkét oldal” íróit a Pázmányon és a Károlin is a „jobbos” oktatók. De vajon Kányádi, Csoóri, Buda Ferenc, Ágh István, Marsall László, Dobai Péter műveit tanítják-e a „baloldal” fellegváraiban? Érdemeik szerint. (És folytathatjuk a sort: Sziveri János, Szilágyi Domokos, Székely János, Gion Nándor vajon a jobb- vagy a baloldalé-e?)

Esterházy Péter rátalált egy kiváló könyvre, Rubin Szilárdéra – és akkor most nosza, futás mindenki?! Hál’ isten, hogy fölhívta a figyelmünket, és reméljük, még sok lappangó érdemes művet föl fog mutatni. Az a névsor, amelyet hiányleltárként Nyári Zsolt figyelmünkbe ajánl, arra enged következtetni, hogy számára csak a „baloldal” legitimációja érvényes legitimáció, amelyet minden esetben föltétel nélkül követnie kell a „jobboldalnak”. Holott nem az a lényeg, hogy a „jobboldal” ismerje el a „baloldal” műveit, hanem hogy a minőség megfelelő értékelésre és fogadtatásra találjon – az irodalom jól strukturált intézményrendszerének organikus egészén belül.

Bal-jobb… Vajon tényleg csak a konzervatívok szűklátókörűek? 2008-ban a Magyar Írószövetség egész napos tanácskozást rendezett A magyar irodalom történetei I–III. kötetről –  a vita a szakmaiságon belül maradt, a rangos előadók súlyos kifogásokat fogalmaztak meg a kézikönyv koncepcióját, illetve kánonrendjét illetően, a hiányleltár a „jobboldali” írókból állt össze (kötetben: Irodalom a történelemben – irodalomtörténet, 2009). Tavaly szintén egész napos konferenciát rendezett az Írószövetség, azt vizsgálva, hogy a rendszerváltozást megjeleníti-e műveiben a magyar irodalom. A szervezőket is meglepte, mennyi kiváló mű dolgozta föl a magyar történelem legutóbbi fordulatát (az előadásokat a Kortárs, a Magyar Napló és a Bárka közölte), és legalább ekkora meglepetés volt, hogy ezekről a művekről mennyire nem vett tudomást a (bal- és jobboldali) nagymédia és természetesen a „baloldal” szakmai közönsége.

Ha csak a nagy, közvélemény-formáló médiumokra figyelnénk, valóban az az értékrend rögzülhetne bennünk, amelyet Nyári Zsolt is mértékadónak tekint, holott az irodalmi értékrend, kánon ma is elsősorban a (mértékadó) folyóiratokban manifesztálódik – amelyek együttesen árnyalt, tagolt és sokszínű magyar irodalmat jeleznek.

Úgy tűnik, Nyári Zsoltnak az a legfőbb elvárása a leendő Fidesz-kormány kultúrpolitikájától, hogy azzal a baloldal elitje elégedett legyen, s óva inti a konzervatívokat a revanstól. Biztosan van, aki revansot akar. Nyári Zsolt azonban egyrészt félreismeri a konzervatívokat. A tapasztalatok szerint a babitsi értelemben vett konzervatívok a nyitottabbak, mert ők integrálni akarják az értékeket, a bal tör primátusra és kizárólagosságra (ez sem magyar betegség). Másrészt, hál’ Istennek, a magyarországi társadalom szerkezete még mindig masszívan konzervatív, az irodalom intézményi struktúrája sokkal stabilabb, semhogy hebehurgya módon radikális változásokat végre lehetne hajtani vagy kierőszakolni. (Például az NKA folyóirat-támogatásának aránya nagyjából standard, függetlenül attól, kik ülnek a kurátori székekben.) Abban egyetértünk, nem a pártszerű osztozkodást kell „demokratikusabban” folytatni, hanem a szellemi folyamatok természetéhez kell igazodni. De számos ponton szükség van korrekcióra is. Például, hogy a nagymédiumokban is megjelenjen a művészetek tagoltsága, s amennyire lehet, a kultúrpolitka semlegesítse a lobbicsoportokat, és valóban az érdemi alkotó és intézmény részesüljön megfelelő támogatásban.

A jobboldal frusztrált, írja Nyári Zsolt; jelentem, a baloldal is, meg a középső oldal is, a mi egész társadalmunk kudarcos és ennek következtében frusztrált. Kívánatos volna, ha a múlt hibáiból a „baloldal” is tanulna, s nem a „szélsőjobbra sodródó kormányzás víziójából”, meg öngerjesztett félelméből adódó reagálásai határoznák meg jelenlétét. A tét, sajnos nagyobb, mint hogy a jobb vagy bal oldal jut-e pillanatnyi előnyökhöz, a magyar kultúra a teljes szétesettség állapotába jutott, generációk nőnek föl – hagyományos fogalmaink szerinti – kultúra nélkül, kultúraellenes környezetben.
A tét az, találunk-e választ és megoldást a babitsi dilemmára: „Ki fogja visszaállítani a szellemnek a régi tekintélyét a tömeg előtt? Ki bírja rá a sokakat, hogy hallgassanak a józan kevesekre? Ijesztő paradoxona a demokráciának!”