1.
Egyetértek azzal a tétellel, hogy „a kultúrpolitikának elsődleges feladata, hogy azokat a személyeket és csoportokat, akik és amelyek értékeket hoznak létre, megbecsülje, elismerje és alkotásra sarkallja”. E téren a rendszerváltozás előtt – mint köztudott – sajátos szemlélet és értékelés uralkodott: az első számú követelmény a párt politikájának támogatása, a hűség, az alkalmazkodás volt. Akik ebben élen jártak, azoknak biztosították a szakmai előrehaladást, ugyanakkor akik tartózkodtak a politikától, esetleg tudták róluk, hogy „másképpen gondolkozók”, sokkal szegényesebb feltételek között alkothattak.

Való igaz: ahhoz, hogy „elitről beszélhessünk, valamilyen értékelési rendszer szerint ki kell választani az adott közösségből bizonyos embercsoportokat”, más szavakkal azokat, akik munkájukkal értéket hoztak létre, és ahol ez lehetséges, nemzetközileg is hozzájárultak hazánk megbecsüléséhez. Ez természetesen nem könnyű feladat. Szerencsére a tudomány, kiváltképpen a természet- és műszaki tudományok területén létezik a teljesítménycentrikus nyugati országokban kialakított értékelési módszer, mely ha nehezen is, de a vasfüggö-nyön keresztül már (régen) beszivárgott hazánkba is.

Az, hogy hazánk a kutatás, az irodalom és a művészet területén nem süllyedt egészen mélyre, az elsősorban a magukat a politikától távol tartó, a körülmények ellenére szülőföldjükhöz hű, rendkívül keményen dolgozó alkotóknak köszönhető. Ők voltak azok, akik az elmúlt rendszerben példát és mintát nyújtottak a fiataloknak. Joggal tehető fel a kérdés: változott-e a helyzet a rendszerváltozás után? Egyértelműen pozitív választ erre aligha adhatunk, hiszen a korábban az állampárthoz kötődő értelmiségiek a kultúra majd minden területén megőrizték befolyásukat. Az sem meglepő, hogy azok, akik csak mérsékelt intenzitással dolgoztak, függetlenül attól, hogy a korábbi sajátos kiválasztásnak köszönhetően az úgynevezett elit kategóriába kerültek, például professzorok, akadémikusok lettek, nem fogadták és most sem fogadják túlzott lelkesedéssel a különböző teljesítmény-alapú rangsorolásokat.

Nem vitatható: ellentétben a természettudománnyal, a humán területen lényegesen nehezebb kiválasztani a kiválóakat, itt bizony a szubjektív szempontok sokkal inkább érvényesülhetnek. Erre jó példa az MTA Filozófiai Intézete igazgatójának kinevezésével kapcsolatos, a sajtóban különösen nagy port felvert vita. Nézetem szerint azok a kutatók, tudósok (?), akiknek tudományos munkássága csupán napi- és hetilapokban közölt publicisztikákból áll, legyen az akár évi 50–70 is, aligha felelnek meg az irántuk támasztott szakmai követelményeknek, komoly tudományos munkásság hiányában nem sorolhatók szakterületük elitrétegébe sem.

Ezen a helyen is leszögezhetjük, hogy az alkotók szakmai teljesítményének értékelésekor – eltérően az állampárti diktatúrától – nem szabad politikai motívumokat figyelembe venni.

2.
Vitatható, nehéz kérdés: mennyire szabad a szakmai elitnek politikával foglalkoznia. Elvárható-e bárkitől, hogy ebben az óriási (nemzetközi) versenyben hivatása mellett még politikai tevékenységet is kifejtsen és az egyik vagy a másik politikai tömörülést támogassa? Megítélésem szerint ebben a fejlődő és drámaian sok gonddal küszködő fiatal demokráciában az értelmiség kötelessége, hogy erejének, tájékozottságának, képzettségének és nem utolsósorban a szakmájából fakadó analizálóképességének birtokában részt vegyen a közgondolkodás kialakításában is.

Ha úgy látják, hogy kormányuk hibás, helytelen utat követ, akkor kötelességük megszólalni függetlenül attól, vajon ez tetszik vagy nem politikus barátaiknak, eszmetársaiknak. Különösen érvényes ez azokra az értelmiségiekre, például a közgazdászokra, akiknek analízisei, tanácsai alapvetően meghatározhatják a kormányok döntéseit. Ebből a szempontból az elmúlt csaknem nyolc év eredményesnek alig minősíthető politizálásáért, az országnak már a világválság előtti (!) leszakadásáért bizony felelősök azok a szakértelmiségiek, akik bár látták a hibákat, de mivel – bevallottan – nem kívánták pártjukat a 2006-os választási kampányban hátrányos helyzetbe hozni, hallgattak, és ezzel is csak fokozták az ország gazdasági lecsúszását. A hallgatás, pártjaink politizálását minden vonatkozásban helyeslő hozzáállás a jobboldalon sem fogadható el.

Nem túlságosan lelkesedem csendben maradó eszmetársaim magatartásáért, akik már a 96–98-as időszakban és 2002 után is másoktól várták el, hogy kikaparják nekik a gesztenyét. A „szeretve” kritizáló, segítő szándékú észrevételek megtétele nemcsak a balliberális, hanem a keresztény-konzervatív értelmiségtől is elvárható. Ehhez mindenképpen szükséges, hogy a politika hallgassa meg holdudvara tagjait, az (elit) értelmiséget, támaszkodjon a szakértők véleményére, akik pedig ne azt nézzék, hogy a politikusok mit szeretnének tőlük hallani, hanem őszintén mondják el meglátásaikat.

A társadalom csak ebben az esetben ítélkezhet a magyar szellemi élet képviselőinek a szakmai és politikai munkát is magába foglaló teljesítményéről. 96–98 között Orbán Viktor egyik tanácsadó testülete, a Vének Tanácsa, majd a 2002 után létrehozott Szövetség a Nemzetért és számos konzervatív értelmiségi kör tagjaként örültem annak, hogy Orbán Viktor a jobboldal megerősödésében jelentős szerepet tulajdonít a konzervatív értelmiség aktivizálódásának, és a létrehozott polgári szövetségnek.

3.
Miért omlott össze a pénzzel, ideológiával és szavazattal rendelkező balliberális koalíció? Nézetem szerint nemcsak azért, mert nem volt többé finanszírozható, hanem azért is, mert a rendszerváltozás után elmaradt az MSZP alapvető megújulása, mert a pártállam irányítási rendszeréhez hozzászokott régi „káderek” képessége ennyit tett lehetővé. Az SZDSZ eltűnésében pedig szerepet játszott, hogy közíróinak és a párthoz csatlakozott milliárdosnak „szívós” munkával sikerült a társadalommal elhitetniük, hogy valójában nem egy hazafias, nemzeti liberális párt.

4.
Bár a magam részéről demokratikusabbnak tartom a több pártból álló koalíciós kormányzást, amikor a partnerek egymással vitatkozva alakíthatják ki a programot, az intézkedési tervet, elismerem, hogy ez a hatékonyság rovására megy. El kell fogadni Orbán Viktornak azt a szándékát, hogy a következő kormány gondolkozását, ténykedését „ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg”, hanem elsősorban az ország érdekében végzett kormányzati munka.

Ellentétben a baloldali politikusok, gondolkozók félelmével, mindez nem jelenti a többpártiság felszámolását és a parlamenti vita megszűnését, hiszen a következő Ország­gyűlés – a Fidesz nagy népszerűsége ellenére is – négy pártból tevődik össze! Nem teljesen értem, miért kellene elmarasztalni bármelyik politikai pártot, ha lehetőleg minél hosszabb ideig (esetleg 15-20 évig) és minél nagyobb többséggel szeretne kormányozni. Szerintem minden politikai mozgalom – kimondva, kimondatlanul – erre törekszik: ha hatalomra kerül, igyekszik a kormányrudat ismét és ismét megszerezni. Ennek a szándéknak a valóra váltása nyilvánvalóan munkájuk hatékonyságától, sikerétől, a társadalom elégedettségétől függ.

A demokráciában nincs mód arra, és ezt senki sem gondolhatja, hogy a kormányrudat bármelyik párt a diktatúrákból ismert eszközökkel tartsa magánál.

Az új kormány súlyos terheket örököl és rendkívül nehéz feladatok előtt áll. Az elkövetkező évek sikereihez, az ország előrelépéséhez mindenképpen szükséges az összefogás, a társadalom támogatása, a különböző nézeteket vallók közötti párbeszéd és a marakodás, ellenségeskedés megszüntetése. Egyebek között ennek a célnak az elérésében is elháríthatatlan feladatai vannak az elit értelmiségnek.

Solymosi Frigyes