„Tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az időjárás és a mélységes hitük útba igazította őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon. Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni ezt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném a világ elé tárni.”

Petrás Vazul és Miklós Nica moldvai csángó földművesek nyolc gyermeke közül az elsőszülött Mária. Ha énekelni hallom, ha aranyszín samottszobrait nézem, ha mesél, ha almát szel teának, ha csalánt forráz, ha kocsijával merész ívben kanyarodik a hepehupás földúton, ami a maga tervezte házához vezet a pomázi Mesélő-hegyen – derűs nyugalmán túl sugárzó, minden porcikájával üzenő női erőket érzek körülötte. Rendíthetetlen hűségű, szolgáló, szerető, ölelő, teremtő erők ezek. Szakralitás, asszonyi titkok, mesterségbeli tudás, alázat, a jónak, tisztának, szépnek vágya, ösztönös megérzés, pogány áldozat és mélységes hit – ez erői forrása. Meg az örökség, ami a Keleti-Kárpátokon túl, a Szeret mentén ölelte, szorította, röpítette. A csángó népdalok és a táncok, a latin misék gregorián énekei, a hétköznapok készséggé lett kényszerei, az ünnepek rítusai – mind megszerzett jussa. Diószén, ahol született, Klézse, ahová a legkedvesebb emlékek kötik. Ezért kértem, meséljen a gyerekkoráról. Akár csak egyetlen napról. Sok mindenről árulkodik az a rend, amiben az akkori csángó emberek éltek.

Odahaza nyolcan voltunk. De volt egy nagynéném, akinek tíz, egy nagybátyám, akinek tizenkét gyermeke született. Nagyon nagy családok voltak régen. Én kisgyermekkoromban bé voltam kerítve testvéreimmel, első gyermek voltam, utánam sokan jöttek. Egyszer, amikor a klézsei nagy-apám halálakor egybegyűlt a család, számoltuk, kiderült, nyolcvannál többen vagyunk első unokatestvérek.

Otthon meg nyolc… Mikor indult a reggel? Sorba’ keltek? Vagy egyszerre…?

Úgy keltünk reggel, hogy édesanyám felébresztett – akkor már főtt a málé. Hét óra tájba’. Ők sokkal korábban keltek, mert az volt a szokás, hogy öt óra után, vagy mikor harangoztak Máriának, akkor kőttek fel az emberek a faluba’. Akkor megmosdóztak, egy marék vizet vetett mindenki az arcába, és imádkoztak egy kicsit, megfésülködtek, rendbe tették magukot. Vettél-e keresztet? – így kérdezte édesanyám. Amikor leültünk, imádkoztunk. Addig már édesapám elrendezte az állatokat. Az első dolog az volt, hogy megköszöntük a Jó Istennek, hogy megértük ezt a napot is, és aztán megkértük, hogy segítsen meg a mai nap. Mondtunk Miatyánkot, Üdvözlégyet, és ennyi volt. De olyan nem volt, hogy leült bármikor valaki az asztalhoz, és nem vett keresztet. Olyan nem volt soha. Vagy harangoztak délnek, s nem állt meg az ember, és nem vett keresztet! Kapálásból is megálltak. Hallod-e! Harangoznak délnek! – és kivették az emberek a kalapjukat, vagy ami volt a fejükön, és vettek keresztet, s kicsit imádkoztak magukba. S ha végeztünk, akkor: Isten fizesse!

Hogy fértek el? A gyerekek külön aludtak?

A régi házban volt egy kilér – úgy hívták: a ház mögött egy kicsit lecsapták a tetőt. Konyha is volt a kilér, kamra is volt, sok minden. Ott szoktak aludni a gyermekek, a kilérből jöttek ki az egyik szobába – kétszobásak voltak régen a házak. A kilérben volt a konyha. Volt ott egy kályha – saját maguk építették az emberek a kályhákat. Annak volt egy tüselye, ahol a tüzet csinálták, és előtte egy nagyobb hely, arra néha kihúzták a parazsat, és ott sütöttek rácson. Gretárnak hívtuk. Ha elvágott édesanyám egy csirkét vagy volt hal, megsóztuk, megmártottuk egy kicsit kukoricalisztbe, feltettük a gretárra, és ott sütöttük meg a parázson. Ott sütöttük a kolbászt is. Nálunk másképp csinálták a kolbászt, csak fokhagymával, csomborral, feketeborssal, sóval. Télen el is kellett fogyasztani. Parázson ropogós volt, hideg máléval ettük. Amikor édesapám elbontotta a régi házat s épített egy másikat, akkor nekünk is lett egy szobánk, egy külön szoba. Csak a legislegkisebb gyermekvel voltak ők, mikor melyik buba volt, ők voltak vele a másik szobába.

Ott hagytuk el, hogy már főtt a málé…

Azzal kezdődött a nap, hogy fölkelt édes-anyám, és föltette a vizet a málénak. Édes-apám kiment az állatokhoz. Volt egy nagy üstünk, ezt az üstöt háromnegyedig megtöltik vízzel, tesznek sót belé, lefedik, és egy kicsi marék lisztet tesznek. S mikor az habzik, akkor lehet belé tenni a lisztet. Azt főzni kellett, sokáig habarni. Hidegen is eltartott, két napig is. Mellé csinált édesanyám rántottát, vagy gombát, ha nyár volt…

Maguk szedték?

A gombát is, a tüzelőt is, a szárítani való növényeket is. Édesanyámnak sose volt üres a keze, mindig gyűjtötte a teának, fürdővíznek valót. Nem voltak akkor fürdőszobák… Időnkint édesanyám főzött leveket: diólevél, üröm, orbánc, vadcsombor, cickafark… ezeket megfőzte, és lett egy csudálatos illatú fekete lé. Azt a kádba bétette. A kád nálunk magasabb volt, körülbelül nyolcvan centi magas, kör alakú, mint amibe teszik bé a szőlőt. És akkor sorba, a legkisebbtől kezdte, a nagyobbakig mindenik megferedett abba a fekete lébe. S ha kicsi buba vót, azokat gyakran szokták ilyen levekbe füröszteni. Én a mai napig egy párszor minden évbe’ megcsinálom. Felforrósítok és megfőzök ilyen leveket, beteszem a mai kádba… Mindig gyűjtöm a sok jóféle növényt, van most is nagyon sok, és nagyon jók azok a levek, ilyenekbe fürösztgettek minket.

Majdnem elfelejtem… Ezt is a természet adta. Nagyon sok halat ettünk. Édesapámék este jöttek a munkából haza, és akkor bévetették a hálót a Szeretbe. Jöttek vissza két-három óra múlva a hallal. Vagy ilyen hosszú madzagot, sok horoggal nekikötötték egy cölöpnek, és bédobták a vízbe – ezt nem volt szabad, de sok gyermek volt, s éhesek voltak… Hajnalban bément édesapám, tudta mindenki, melyik cölöp az övé – és hozta a halat…

Ha tél vót vagy böjt, akkor sokszor hideg málét felszeletelt édesanyám, megpirítottuk a parázson, rácson. Csuda finom a rideg málé megpirítva, s arra tettünk póvillát. A póvilla cukor nélküli szilvalekvár. Az olyan kemény vót, szinte késvel kellett enni.

Édesanyám nagyböjtbe nagyon sokat szőtt, meg télen is. Mikor felkeltünk, ő már a szövőbe volt. Akkor pirítottunk málét, fogtunk hozzá verebeket, végigtakartuk parázsba – lejött a tolla, megtisztítottuk. Nagyon finom volt. Hát, így feltaláltuk magunkat. S akkor indultunk iskolába.

Hatalmas hátitáska alatt görnyedő gyerek nemigen volt…

Hátitáska se nagyon. Mi varrtunk csepűből tarisznyákat, és azokba elfért minden. Az iskola amúgy nem volt központi kérdés. Emlékszem, néha szerettük volna, hogy legyen otthon egy kis időnk a tanulásra. Akkor édesapám azt mondta, mit csinálunk mi az iskolában!? Hát – mondtuk – sokat adnak haza írni. A szünetben írjad meg a leckét! Ha itthon is kell tanulnod, akkor te nem figyelsz oda az iskolában! Otthon minket nem engedtek tanulni. De egy rossz tanuló nem volt nálunk a családban! Később nagyon sokat használt ez nekem. Evvel – szerintem – azt akarta édes-apánk, hogy odafigyeljünk.

Hazajöttek az iskolából, hogy ment tovább a nap?

Amikor kisebb voltam, kellett vigyázni a többire, ha tél volt, akkor csölltünk – a csöllés az, mikor a cérnát ilyen csövekre feltekerjük. Ezt a csőfonalat betették a vetélőbe, és így tudtak szőni. Azt mi, gyermekek csináltuk meg. Ha kellett letekerni a matringokot, azt is mi csináltuk meg. Sok mindent. A szövéshez valaki kell segítsen. Ahhoz, hogy valaki szőjön egy egész napot, egy másvalaki két-három-négy órát kell hogy segítsen. Azt mind mi csináltuk, gyermekek. Aztán vigyáztunk a kisebbre, és sok apró dolog van a ház körül, amit ránkbíztak. Édesanyámnak szőnie kellett, vagy fonni, vagy varrni. Rengeteg, rengeteg munkája volt télen egy anyának, egy asszonynak. Meg kellett fonni a gyapjút, akkor meg kellett fesse, meg kellett vesse a szálát az egész szövésnek, mert több szőttest szőttek egy télen. Kellett szőni csepüből zsákokat. Én így nőttem föl, hogy még a zsáknak az anyagát is mi szőttük meg.

Akkor kendert is vetettek…

Minden család. Mennyi munka volt azzal is. Igen, a legdurvább része a csepü, abbul szőttük a zsáknak való anyagot. Akkor lepedőknek is… mi szőttük meg a lepedőköt, miken aludtunk. Mert vót a vánkos – az is szőttesből volt, kenderbül, vastagabból – vót a vánkos, a vánkosra jött egy vastag lepedő kenderbül, azon aludtunk, és takaróztunk paplanokkal, az is házi gyapjúbul volt, és azt is házilag varrták meg. Gyermekkoromban még mindent házilag készítettek el. Mire hazajöttünk az iskolábul, akkor, ha nyár volt, egész nap mentünk a mezőre, vigyáztunk a gyermekekre. Emlékszem, még nagyon kicsi voltam, mikor nemcsak az én testvéremre kellett vigyázzak, hanem egy szomszéd gyermekre is. Nagyon sírós volt. Miket kellett kitaláljak: énekeltem neki, akkor ilyen visszhangot csináltam, akkor őt brümmögtettük… Mert a kicsi gyermeket szoktuk volt brümmögtetni, ha sírt vagy olyan nyűgös volt, ha nem akart elaludni. Akkor az alsó ajakát így megpengettem, brübrübrübrü… félórákig, órákig. Nem akart elaludni, de ez tetszett neki.

Ha egy kicsit nagyobbak voltunk, akkor más feladatokat kaptunk: küldtek burjánért az állatoknak, mert burjánon neveltük föl a disznókat is, annyira nem volt gabona. És vágni kellett a récéknek, a ludaknak, a tyúkoknak. Egyszer egy hétbe elmentünk „regeléért” – így mondtuk –, száraz ágakat kötöztünk össze, és hazahoztuk.

Ötödik osztály után már dolgoztunk a téeszbe. Fél napot jártunk iskolába, fél napot a téeszbe. Két gyermek ért egy felnőttet. A tizedik osztályt is befejeztem, mikor még mindig a szőlőbe jártam, egész nyáron.

Nem lázadozott senki a gyerekek között?

Nem volt szokásban. Így élt mindenki körülöttünk. És azt láttuk, hogy a szüleink is dolgoznak. Az akkor fel sem tűnt, hogy nálunk édesapám is és édesanyám is mennyi mindenhez ért. Az átlagnál sokkal több dologhoz. Édesanyám huszonöt nyüstös – meg fogom mutatni – szőttest tudott béfogni, képzelje el! Aztán annak a tükre, így lett az ötvenes. Azt egyedül nem lehet szőni, csak ketten. Mert valaki kell, hogy hátul emelje a nyüstöt. Így ha tizenhat órát szőttek, akkor egy méter hosszú szőttesük lett.

Sokszor elgondolom, mi lett velünk… Hová lett az idő, hová ezek a készségek…

A finom vásznakat is otthon szőtték. Minden szálat ugyanúgy kellett verni, ugyanolyan erővel. Végtelen figyelmesség szükséges hozzá, és mennyi tudás! Minden szál között egyenlő távolság kell legyen… Olyan tapasztalattal rendelkeztek ezek az asszonyok, általában a falusi emberek. Olyan magas tudásuk volt, kár lenézni azt a régi világot.

Nemrég két óra hosszat nem volt az utcánkban villany. A lakásban egy csomó dolog használhatatlanná lett. Épp ablakot pucoltam. Na, azt szépen lehetett áram nélkül is csinálni.

Kiszolgáltatott a mai ember… Aki akar, nagyon sok mindent meg tud oldani ma is, de az átlag tehetetlen. A régi ember tudta, mit kell tennie azért, hogy ne legyen kiszolgáltatva. Más emberek voltak. Másképp tudtak élni, másképp tudtak mosolyogni. Olyan kisugárzásuk volt ezeknek a klézseieknek, talán mert jobban szerettem a klézsei rokonainkat, olyan kisugárzásuk volt, hogy szinte sütött belőlük a nap! Csodálatos emberek voltak! Nem voltak beképzeltek, amiért ilyen sok mindent tudtak, béke volt bennük, nyugalom és biztonság. Tudták: a jég hátán is megoldom, a Jó Isten ad egészséget, a többit megcsináljuk, megoldjuk.

Továbbadták mindezt a gyerekeiknek?

Hát, úgy adták tovább, hogy: gyere ide, tartsad, fogd meg ezt, tedd arrébb azt, emeld meg, tisztítsd ki, fogjad te is, vágd le, bogozd meg! Így ment, erről meséltem, részt kellett hogy vegyen a gyermek. Csinálni kellett, és így tanulták meg.

Egyszer jártam Klézsén meg Szabófalván. A feltétel nélküli, gyermeki hit volt az, ami átsütött mindenen.

Gyermekkoromban egy kicsit még erősebb volt ez a hit, és nemcsak Istenben, hanem magában is nagyon hitt a csángó ember. De erősen, erősen hitt.

Tudna erre valamilyen fogható példát mondani?

Az én dédapámnak voltak magyar könyvei, és azok az egyik nagybátyámhoz kerültek. A halála után őtőle is továbbvándoroltak, s szeretném megszerezni a könyveket. Erről beszélgettünk édesanyámmal, és egyszer csak megkérdem tőle, amit sose értettem: Miért Miklós Gyurkához kerültek a könyvek? És mondja édesanyám: Azért, mert őt szerette a legjobban dédapád, Miklós Gyurkát. És mondom, hogy miért? Azt mondja, nem tudják, hogy miért, de talán azért, mert ő volt az első gyermek, amelyik megszületett a fenyegetés után.


Fenyegetés…?

Volt egy pusztító járvány, és dédapámnak öt gyermeke mind meghalt, egyetlen hét alatt. Mind az öt gyermeke. Szinte megbolondult. Forgott az udvaron a fejszével az ég felé, hogy felsírül az Istenhez és megöli. És kiabált, és azt mondta: Felsírülök hozzád, s megöllek! – így mondta az Istennek. Önkívületben ordított az udvaron: Ötöt vettél el, ötöt adj vissza! És elsőre megszületett ez a Miklós Gyurka, aztán még egy Ilona, aztán még egy Anna, aztán ikertestvérivel az én nagyapám, Miklós Péter. Mind az öt gyermek visszaszületett! Ilyen volt az a világ, és ilyen erős kapcsolatban voltak az emberek Istennel!

Lassan eltelik az a régi nap, amit fölidéztünk…

Sok mindenre nem jutott idő. A csángó ember az én gyerekkoromban még sokat megőrzött a pogány századok óvó, védő tudományából. A gyerekkori délutánból maradt egy nekem igen kedves rítus, a füstölés. Minden áldott nap kifüstöltük a házat. Többször ki kellett söpörni, mert földdel volt tapasztva. Szépen meglocsoltuk, beszívta a föld egy kicsit a vizet, és kisepertünk – reggel. Aztán délben vagy délután megint ki kellett seperni. Ekkor kivettünk egy kis parazsas szenet a tűzből egy lemezre, és rátettünk egy pár szentelt levelet vagy egy kicsi cukrot. És körbejártuk avval a házat, kifüstöltük. Ameddig leszállt a por, addig emelkedett a füst is. A füstnek egyébként olyan nagy erőt tulajdonítottak, nem tudom, miért. A tömjénezés a templomban nagyon közel vitt az átváltozás szentségéhez.

Akkor még latin misék voltak…

Igen, latin mise volt nálunk, és az is, hogy nem értettük, mennyire jó volt! Mintha jobban odaengedett volna a titokhoz. Engem jobban odaengedett. S a közös éneklés is. Hogy szerettem az estéket! Minden áldott este mentünk vecsernyére. Főleg nyárba. A mai napig nagyon szeretem, ha hazamegyek, mindig elmegyek vecsernyére, mert szép. Gyermekkoromba’, mikor még latin vecsernye volt, csodálatos gregoriánok szóltak. Ha sokan voltunk, olyan hangosan énekeltünk, azt lehetett gondolni, szétrepednek a templom falai! Különös emelkedettséget éreztem. Egyébként a csángó emberek érzékenysége, a szakralitáshoz való ösztönös érzékük még ma is jelenvaló.

Erős a Mária-hite az én kicsi népemnek, nézzétek csak! – mondta édesanyám. Időnként a hold úgy nézett ki, mint egy medál, úgy láttuk benne Szűz Máriának a képit. Valaki kérdezte, hogy hol van, ő nem látja, és akkor lerajzoltam neki, hogy kell látni. És mondja, tényleg…

Vót édesapámnak tíz inge, vagy tizenöt inge, vagy húsz inge, édesanyámnak szintén, s akkor nekünk mindenféle ruhánk. Nem tudom, miért, így volt a szokás, hogy szinte mindenünk fehér volt. Fehérek voltak édesapámnak a gatyái, de ingjei, mindene fehér volt. Ami után meg lettek lúgozva a ruhák, olyan jó illatúak voltak. Nagyon! Mint egy ház, mikor kimeszelték. Minden húsvétra, karácsonyra, búcsúra kimeszeltük a házat. Nem is tudom, hogy volt energiánk erre… Illatos, tiszta volt minden! Annyira figyelt a csángó ember ezekre a dolgokra. De főleg arra, ami a lélekkel kapcsolatos.

A mai napig, ha meghal valaki, nálunk még a házban tartják és egy pillanatig nem hagyják egyedül a halottat. Kitesznek egy olyan vásznat, amit úgy hívnak, lélekvászon. Hogy a lélek oda üljön le pihenni. Hogy ne lebegjen, legyen, amire ráereszkedjen, mert a testbe már nem tud visszajönni. Én nagyon sajnálom, hogy a mai világbúl ezek el akarnak veszni. Nem is tudom, hogy hibásak-e az emberek ezért, én úgy gondolom, hogy szegényebbek leszünk vagy valamink hiányozni fog…

Gyerekkoromban a legtöbb ember meg-érezte, megálmodta, felkészült rá, hogy jön a vég. Az egyik nagyanyám tudta, hogy meg fog halni. Minden gyermekét összehívta, elbúcsúzott, bocsánatot kért, beszélgetett velük, aztán eltelt egy pár nap. Akkor mondta a nagybátyámnak, hogy hozd bé a szénát, Péter! És mondta a Péter: Jajaj, Mámi, ne mondjon ilyeneket! Mondta: Hozzad bé, Péter. Bévitt egy öl szénát a ház közepibe, leterítte egy lepedővel, egy kenderlepedővel. Mikor mondja a csángó, hogy lepedő, az kenderlepedőt jelent, szőtt kenderlepedőt. Azok olyan hófehérek, mert ezeket ki szokták lúgozni, ezek szépek, és nagyon jó illatuk van. És lefeküdt. Addig ott ma-radott a nagybátyám, furcsának találta, de nem hitte senki… És a nagymamám lefeküdt oda, és elaludt, örökre. Tudta.

Régen nem volt szokás, hogy ágyba fekve készülődnek a halálra. Nem akarták, hogy valakinek rossz érzése legyen, ha majd más alszik abban az ágyban. És így is jöttek a világra: terítettek egy kicsi szénát a ház közepibe, és ott szültek. Igen, régen ott szültek az illatos kenderlepedőn, a szénán…

Még hallgatnám sokáig. De este van, késő este. Azok a régi gyerekek ágyba bújtak. Azt mondta, hogy az este volt a legszebb, az imádság, a vacsora.

Mikor leültünk, koccintottunk – nappal nem szoktak inni –, valóban ez volt a legszebb ideje a napnak. Szépen körbevettük az asztalt, és imádkoztunk és újra koccintottunk. Ha el is mentünk és hazajöttünk, akkor: „Hála Istennek, egészségbe hazajöttetek!” A poharat így koccintottuk: Dicsértessék! Hála Istennek megértük ezt a napot is – ezt szokták mondani. Isten nyugissa meg Apukánkat, Isten nyugissa meg Néne Marist, Isten nyugissa meg az összes halottunkat, s azokat is, akik várnak. Azok, „akik várnak”, azokról szól, akikre nem emlékezik senki, s várják, hogy meg legyenek említve.

Isten nyugissa meg!… koccintunk ma már édesapámra, mert ő az utolsó, aki meghalt. Én már úgy megszoktam, a véremben van: Isten nyugissa meg azokat es, akik várnak…

Eszembe jutott még egyetlen este. Nem jött haza édesapám, és édesanyám letérdepeltetett az egészünköt, s imádkoztunk. Akkor nem voltak telefonok, vízen keresztül kellett menjen, mind ott térdeltünk az ágy előtt, mintha az lenne az oltár, az ágy fölött volt a kép – így hívják a csángók a szentképeket, ez volt a neve: kép, letérdeltünk, s imádkoztunk: Hazajöjjön édesapám! Addig ültünk térden, s imádkoztunk, míg meg nem nyílt az utcai kapu.

Ha nagy bajban voltunk, akkor édesanyám fokozta, és akkor azt mondta: Tesszük a tenyereinket a térdünk alá.

Úgy jobban bírja a térd?

Nem, az még nehezebb. Nehéz, nehéz, nehéz, nagyon nehéz, úgy érzed, hogy már nem bírod – ötven Miatyánkot úgy mondtunk el. S egyszer csak felszabadulsz, egyszer csak már nem is számít, túl vagy azon, hogy fizikai nehézség, egyszer csak elönt egy boldogság. Ezt a mai ember nem tudja. Pedig az ima igazi szabadító. Ha majd újra megtanul a mai ember imádkozni, rájön valamire, aminek híján volt, és elkezd rendet tenni összezavarodott lelkében…

Schäffer Erzsébet

(Jó illusztrálója Petrás Mária történeteinek a budapesti Vármegye Galériában nemrég megnyílt, Csángó tavasz című kiállítása. Hitet, kapaszkodót nyújtó, néhol mágikus erejű munkáit május 21-ig lehet megtekinteni.)